A dzsessz-zongorista és együttese (Dr. Kiss Ernő)
Olyan műfajnak szegődött apostolául, amelynek hely mindeddig csak a kultúra perifériáján jutott. A dzsessz Magyarországon nem tartozik a legnépszerűbb művészeti ágak közé; kevesen szeretik, még kevesebben ismerik. Konok megszállottság és elkötelezettség kell ahhoz, hogy valaki az önkifejezésnek ezt a formáját válassza: a magyar dzsesszmuzsikusok sorsa mindig is összekapcsolódott a műfaj elfogadtatásáért vívott küzdelemmel.
Dr. Kiss Ernő negyedszázada építgeti következetesen saját zenei világát; számára a dzsessz életelemmé, az önmagával való azonosulás eszközévé vált. A hajdani tánciskolái mulatságokat a mostani koncertekkel összekötő 25 év alatt megbecsülést és elismerést szerzett magának a szakmában úgy, hogy mindvégig amatőr maradt. Igen, dr. Kiss Ernő amatőr dzsessz-zongorista, a szó nemes értelmében, s ez még inkább megnehezítette vállalt programját. Aki közönség elé áll, egyképpen méretik meg; a teljesítmény elbírálásánál nem a művész hovatartozása, hanem az alkotás esztétikai súlya esik a latba. Kiss Ernő csak a zenélés formai oldalát tekintve amatőr, színvonalában nagyon is profi: szuverén, invenciózus zenei világ birtokosa, a vérében érzi a dzsesszt. Ezt a műfajt nem lehet tudni; érezni kell, s ő 25 éve érzi, hogy mondanivalóját ezen a nyelven kell közölnie. Mivel a dzsessz kollektív művészet, ezért szervezi maga köré most, deresedő fejjel is a társakat, ezért tartja életben több mint tíz éve a műfaj egyetlen képviselőjét a megyében: a Debreceni Dzsessz Együttest. Neve ma már elválaszthatatlan az együttesétől; ismerik Spanyolországban, Lengyelországban, Litvániában. És ismerik Hajdúszoboszlón is – ahol ügyvédként dolgozik. Életének eseménytörténete pontosan nyomon követhető, bár annak, ami elmúlt, ő maga nem tulajdonít különösebb jelentőséget; minden idegszálával a jelenre koncentrál.
Debrecenben végezte a konzervatóriumot. Egy ideig gyorsírással kereste a kenyerét, mellékesként pedig tánczenekarban játszott. Már ekkor a dzsesszhez vonzódott, 1960-ra sikerült olyan zenészeket maga mellé toboroznia, akikkel az össztáncokon komoly dzsesszbetéteket produkáltak. Közben elvégezte a jogi egyetemet. 1964-ben alakult ki a későbbi dzsesszkvartett magja. Két év múlva beneveztek a salgótarjáni amatőr könnyűzenei fesztiválra, ahol kategóriájukban első díjat nyertek. Kiss Ernő pedig kiérdemelte a legjobb szólista címet. A salgótarjáni fesztiválon még kétszer vettek részt, mindkétszer első díjjal tértek haza. Mint a legjobb amatőr együttest, a rádió őket küldte 1967-ben a zürichi, 1968-ban a bécsi dzsesszfesztiválra. 1969-ben a VIDEOTON interdzsesszfesztiválon léptek fel, egyetlen vidéki együttesként 1971-ben Csehszlovákiában jártak, még ugyanebben az évben meghívást kaptak a spanyolországi San Sebastianba. Sikeres szereplésük eredménye, hogy még kétszer képviselhették Magyarországot – és Debrecent – ezen a rangos fesztiválon. 1973-ban Lengyelországban adtak több koncertet, 1975-ben Litvánia 30 éves felszabadulási ünnepségein vettek részt. Rendszeres vendégei a hazai dzsesszhétvégeknek, legutóbb (május 7-én) Szegeden arattak szép sikert. Többször közvetített műsorukból a rádió.
A külföldi eredményeknél azonban fontosabb, amit itthon, a debreceni dzsesszélet föllendítéséért tett Kiss Ernő és együttese. Az évek során fokozatosan sikerült megtörniük a közegellenállást; fellépéseik nyomán egyre többen kaphattak képet arról, mi is ez a műfaj valójában, elérték, hogy a szorgalmasan gyarapodó közönség ma már megtölti a koncerttermeket. Nagy szerepük van abban, hogy a tavaly negyedízben megrendezett debreceni dzsessznapok az ország dzsesszéletének jelentős tényezőivé váltak, s hogy a város a műfaj egyik bázisa lett. Mindez rengeteg munkát és lemondást követelt az együttestől: amatőrökként olyat próbálnak elfogadható szinten művelni, ami teljes embert kívánna. Különösen nehéz ez akkor, amikor minden próba, fellépés megszervezése gondot jelent. Tisztában vannak ezzel ők is, tudják, hogy mit nem tudnak, s bár Szókratész ezt minden fejlődés alapfeltételeként könyvelte el, az ő számukra alkotáslélektanilag csak nehezíti a görcsök feloldását, s felszabadult, kötetlen játékmód elérését – ami a dzsessz lényege valójában. A körülményeket nem lehet elzongorázni. Minden fellépésükön kettős falat kell áttörniük: ami önmaguktól s a közönségtől választja el őket; a kettő kölcsönösen összefügg. Mégis vállalják a megpróbáltatásokat, mert érzéseiket, gondolataikat így akarják közölni a világgal, s mert tudják, hogy önmagukat is a zenélésen keresztül érhetik el. Törekvésük tiszteletreméltó; missziót töltenek be.
A Debreceni Dzsessz Együttes ebben az évben ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Tíz év után megkapták a hivatalos elismerést is: Kiváló Együttes címmel tüntették ki őket.
(Hajdú-bihari Napló, 1976)