A jazz magányos lovagja (Deseő Csaba)

Hatvanöt év elegendő ahhoz, hogy elteltét főhajtással nyugtázza a külvilág, de távolról sem olyan kor, hogy méltánylása nekrológ írására késztesse a köszöntőt.

Deseő Csaba, a magyar jazz magányos lovagja ennyi évet tudhat maga mögött, ám az évforduló az ő esetében sem ujjongásra, sem megrendülésre nem szolgáltat okot. Egyfelől, mióta világ a világ, ősz hajú, elegáns tartású, nyugodt, megfontolt, tehát az éppen adott koránál érettebb, bölcsebb embernek láthattuk. Másfelől semmi okunk nincs feltételezni, hogy tíz vagy éppen húsz év múlva ne nyílna alkalom hasonló méltatásra.

Hegedű és brácsa – klasszikus és jazz. Kétlaki életet élt Deseő Csaba ifjúkorától fogva: megélhetését klasszikus–zenész foglalkozása biztosította, míg önálló muzsikusi ambícióit a jazz művelésével teljesítette ki. Az Állami Hangversenyzenekar tagjaként bejárta a világot, Európában a hetvenes évek eleje óta jazzmuzsikusként is sokfelé megfordult. Ígéretes pályakezdésként lemeze jelent meg Nyugat–Németországban (Four String Tschaba – MPS), hangszerén Amerikában is jegyezni kezdték a nevét – ám az akkori idők világrendje más érvényesülési utakat szabott meg a kelet–európai muzsikusoknak. De volt még valami: Deső Csaba a Vasfüggönyön ugyan át–átjutott, ám a Rubicon átlépésére nem vállalkozott. Nyug­díjba vonulásáig megtartotta hátterét, zenekari státuszát, másik szerelmének fölös idejében, szabad energiáival hódolt.

Nem állt ezzel egyedül, a kor sok kiváló magyar tehetséget állított méltatlan választási kényszerek elé. Ő még viszonylag szerencsésnek mondhatja magát, mert született jazzérzéke, különleges hangszerválasztása hamar keresett és népszerű muzsikussá tette. Egzisztenciális kényszer nélkül kereshette a habitusának leginkább megfelelő nyelvezetet. A hetvenes években beáramló szelek hatására a rockos, funkys ritmikában talált új ösztönzőre, hogy aztán a stílushullám elvonultával a méltatlanul mellőzött Kovács Andor gitárossal alakítson együttest, amely a példakép Django Reinhardt gitáros–Stephane Grappelli hegedűs kettős zenéjének sajátos magyarországi változataként hozott számukra elismerést. A felszín azonban soha nem takarta el a lényeget, azt, hogy az ő igazi közege a szvinges lüktetés, a bebop fra­zeálás, az ízes, dallamközpontú, középutas jazz. Ebben a kortalan stílusban megkülön­böztetett helyet vívott ki magának a magyar és a nemzetközi jazzéletben. Életműve a számtalan koncerten, hazai és külföldi fesztiválszereplésen kívül fél tucat önálló lemezt és CD–t számlál, a legfrissebb a nála két évtizeddel fiatalabb Gyárfás István gitárossal – mint mondja, ma legkedvesebb jazzbarátjával – a minap jelent meg.

Jóllehet a világ sokat fordult pályakezdése óta, Deseő Csaba a játékmódjának kedve­zőtlenebb széljárásban is teszi a dolgát, próbál, játszik, lemezeket készít: igyekszik jelen lenni. Nemcsak muzsikusként, hanem a Gramofon jó ízlésről, biztos értékítéletről tanúskodó recenzenseként is. Egyszer azt mondta, talán többre vihette volna, ha erősebb benne az önérvényesítő képesség. Kétségtelen, az élelmes muzsikusok gyakran magasabb média– és piaci értéket képesek kivívni maguknak, mint amire tehetségük jogosítaná őket. De nem feledhetjük: a fa ágai sem nőhetnek az égig, ha nincs az erős törzs, ami életnedveiket táplálja.

(Gramofon, 2004)