A mindenség zenésze (Vukán György)

Nem akadt nála sokoldalúbb és termékenyebb magyar jazzmuzsikus. A 71 éves korában el­hunyt Vukán Györgyöt próteuszi alkatként sok minden érdekelte: írt operát, film- és ba­lett­zenéket, szimfonikus műveket, jazzkompozíciókat, műfajokon átívelő darabokat.

A szólótól a trión át big bandig számtalan formációban érvényesített kivételes technikai tudását, inven­ciózusságát. Sok külhoni meghívásnak tett eleget, megannyi világsztárral játszott együtt hazai és külföldi jazzfesztiválokon. Szerteágazó munkásságát több hivatalos elismerés – legutóbb a Kossuth-díj – és a közönség szeretete, megbecsülése kísérte.

Pedig nem muzsikusnak indult. Vasi orvos családban született, családi indíttatásra a fog­orvosi pályát választotta. Zongorázni ötéves korában kezdett, 16 évesen megnyerte a keszt­helyi Helikon versenyt, ami azzal járt, hogy felvételi nélkül felvették a Zeneakadémiára. Még­sem élt a lehetőséggel, mert az Amerika hangja rádióadásai révén akkortájt kezdte fog­lal­koztatni a jazz. Fogorvosi tanulmányai miatt Budapestre költözött, és bekapcsolódott a fő­város jazzéletébe. Pályájának alakulására ösztönző hatással volt Kertész Kornél, az 1962-ben megnyílt Dália Jazzklub vezetője. A legendássá vált klubban ismerkedett meg Berkes Balázs bőgőssel, egy életen át tartó, leghűségesebb muzsikustársával. Vele és Jávori Vilmos, Kőszegi Imre, Balázs Elemér dobosokkal évtizedeken át működött klasszikussá vált jazz­triója.

A jazz világához nemcsak bontakozó muzsikusi karrierje, hanem a Bartók Béla Zene­művészeti Szakközépiskola 1965-ben létrehozott jazz tanszaka révén is kapcsolódott, amely­nek alapító tanára lett. Akkoriban még nehezen lehetett tananyaghoz jutni, de abszolút hallása megkönnyítette az amerikai felvételek lejegyzését, az előadói technikák tanulmányozását. Mindenekelőtt a blues lényege érdekelte, mert úgy vélte, hogy a zene egészéből ez külön­bözteti meg leginkább a jazzt. Nem a más zenékre is jellemző improvizáció vagy a hangszer­összeállítás, hanem a pentatónia és a diatónia ütközéséből létrejött hangsor, annak íze, hajlítá­sai, a ritmus erőteljesebb szerepe és az időhöz való más viszonya foglalkoztatta.

A jazzt nem műfajnak, hanem a legfantasztikusabb eladóművészetnek tartotta, amelynek játszása közben olyan mértékben tud előtérbe kerülni az előadó, ahogyan semmiféle klasszi­kus darab interpretálása közben sem. A zenei anyaggal történő, mással össze nem mérhető azonosulás és az abból következő szabadság vonzotta legerősebben ehhez a zenéhez. Igazi létformája nem a komponálás, hanem a muzsikálás, a színpadi jelenlét volt. A játék ösz­tö­nössége nála tudatos, elmélyült zenei gondolkodással párosult, amely kisugárzásával erős ha­tást gyakorolt hallgatóságára. „A zenének egy jelentősége van: hogy a közönségnek örömet szerezzen” – fogalmazta hitvallásában. Vukán György halálával olyan előadóművész távozott a magyar zenei életből, aki képes volt ezt a küldetést teljesíteni játékával.

(Magyar Nemzet, 2013)