A roma folklór és a dzsessz összeházasítása

 

Kihalóban a cigányzene Magyarországon. Az éttermi árak emelkedése, a muzsikusokat nél­külözhetővé tevő elektronikus zeneszolgáltatás térhódítása és a zenei ízlés változása miatt el­tűnőben van ez a szórakoztatási forma, amely roma zenészek ezreinek megélhetést, hall­gatók tízezreinek pedig zenei táplálékot nyújtott. A folyamat, úgy tűnik, visszafordítha­tatlan, de, mint tudjuk, minden rosszban van valami jó. A hagyományos zenei pályától eleső roma fia­talok egyre nagyobb számban fedezik fel maguknak a dzsesszt, amely az önkifejezés és az önmegvalósítás új lehetőségeit kínálja.

Nem mintha a magyar dzsessz történetében korábban ne lett volna számottevő a cigány muzsikusok jelenléte. Mindig akadtak kiemelkedő képzettségű és tehetségű hangszeresek, akiknek teljesítménye a dzsessz őshazájából, Amerikából érkező szakemberek elismerését is kivívta. Egyesek párhuzamot is vontak a feketék és a cigányok technikai felkészültsége és rögtönzőkészsége között.

Az utóbbi évtizedben azonban jelentős átrétegződés ment végbe a magyar dzsesszzenész-társadalom összetételében. A Bartók rádió tehetségkutató versenyeire nagy számban jelent­keztek cigány muzsikusok, teljesítményük egyes kategóriákban (nagybőgő, dob, hegedű) le­hengerlő volt. A családi zenei indíttatáson kívül része van ebben a módszeres képzésnek: mind többen tanulnak dzsesszt (is) oktató intézményekben, a kőbányai zenei stúdióban vagy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem dzsessz tanszékén. Kevés magyar együttes van, amely­ben ne játszanának cigány muzsikusok, de vannak kizárólag romákból álló formációk is.

A mennyiségről tudható, hogy előbb-utóbb átcsap minőségbe; van azonban egy másik fejlemény, amely zenei szempontból is hangsúlyosabbá teszi a romák jelenlétét. Míg a ko­rábbi évtizedekben elsősorban az amerikai típusú dzsesszt tartották követendő útnak, és saját egyéniségüket leginkább a hangszeres virtuozitásban igyekeztek kiteljesíteni, az utóbbi idő­ben többen nyúlnak vissza gyökereikhez, a roma folklórhoz. Babos Gyula gitáros programmá emelte a roma zenei kincs és a dzsessz ötvözését, Balogh Kálmán cimbalmos munkásságának fontos vonulata a két világ érintkezési pontjainak felmutatása, Lakatos Antal szaxofonos a "cigány dzsessz" létrehozására tett kísérletet, Szakcsi Lakatos Béla zongorista, a magyar "dzsesszvajda" pedig az új irányzat szószólója lett.

Nem kell különös adottság ahhoz, hogy felfogjuk: az etnikai tudatosságból is táplálkozó, sajátos kulturális és habitusjegyeket hordozó művészi megnyilatkozások érdekes színfoltokkal gazdagítják a magyar zenei életet.

(Magyar Hírlap, 2007)