Ami a fejekben van (Jazz a rendszerváltozás 10. évében)

A vitaindító cikkben Friedrich Károly védekező alapállásból indított mondván „egy szociológus biztosan jobban, vagy másképpen ítéli meg a témát”, de aztán hamar eljutott az előző rendszerrel kapcsolatban időnként hangoztatott tételhez: más volt az élet a kétforintos kolbász idején, a jazznek is nagyobb tér jutott az emlékezetes három t-ben megtestesülő „kultúrpolitika” regnálásakor.

Vélhetően ő sem kívánja az államilag fenn- és kordában tartott művészet korszakának a visszatértét, ám gondolatmenetétől nem áll távol az a felfogás, amely szerint az államnak kötelessége a művészet újratermelődésének és közvetítésének, legalábbis az ebből élni kívá­nók boldogulásának a feltételeit megteremteni.

A vitaindító a piaci viszonyoknak mindjobban kitett, szűkülő keretek között tevékeny­kedő zenészek szempontjából elemzi a jazz helyzetét. Jobb sorsra aspiráló, de átmenetileg sze­gény országban kétségtelenül nehéz az értékteremtő rétegjelenségek sorsa. Szerény vigasz, hogy a rádióból bömbölő, kétes színvonalú magyar popzene mögött álló „szakma” húszezer eladott példány után már aranylemezzel jutalmazza az előállított termékeket. Szemben a korábban államilag kiadott évi egy-két jazzlemezzel, ma évente több tucat jazz-CD jelenik meg, ám nem biztos, hogy több talál gazdára belőlük, mint abból az egyből annak idején. A hanghordozók, a koncertbelépők ára és a bérek közötti különbség miatt a zene ma luxus­cikknek számít, s míg a nagy nemzetközi kiadóknak üzleti érdekük fűződik a magyar pople­mezek forgalmazásához, a jazz és a klasszikus zene nem konzumtermékekre szakosodott elő­adói jószerivel önmenedzselésre kényszerülnek.

Van azonban a forgalmazásnál egy fontosabb, alapvető kérdés, amivel a vitaindító nem fog­lalkozott. Nevezetesen, hogy a magának nagyobb mozgásteret igénylő magyar jazz milyen társadalmi koordinátáknál helyezkedik el. E zene helyét, nimbuszát korábban a politikai szembenállás, a szabadságvágy és a Nyugathoz kötődő szellemi kapcsolat határozta meg, értékelte fel. A tiltott, majd megtűrt, de végig különösként kezelt aura olyanokat is a jazzhez vonzott, akik rendes körülmények között más zenéket választottak volna mindennapi táplá­lékul.

A rendszerváltozás formailag is pontot tett annak a folyamatnak a végére, amely a jazzt elol­dozta a politika köldökzsinórjáról. 1990-ben mindazok, akik ezt a zenét művelték, hall­gatták és gyűjtötték, szemben találták magukat azzal a ténnyel, hogy a vasfüggöny lebontása mind­két irányban megnyitotta a határokat. Hatalmi megítélését illetően a jazz elvesztette korábbi különleges helyét: a világ tágas színpadán felhangzó, a hallgatókhoz a szabad közve­títés révén azonnal eljutó zenék egyike lett, amely a fogyasztói piac igényei szerint mérheti je­len­létét.

Vajon mondhatjuk-e azt, hogy a jazz mint szellemi megnyilvánulás egyöntetűen az érté­kek szférájába tartozik? Ha igen, milyen jazzre gondolunk? Lehet-e egyenlőségjelet tenni például a dixieland és a szabadosi zene közé annak okán, hogy mindkettő a jazz kategóriájába so­roltatik?

Ezekre a kérdésekre a kulturális folytonossággal bíró országokban a szakma és a hallga­tóság érték- és érdekközössége adja meg a választ. A magyar történelem az utóbbi fél év­században a jazzt is megfosztotta annak lehetőségétől, hogy ez a konszenzus kimunká­lódjon. Ezért a jazz érvényesüléséről kibontakozó vitát meg kellene előznie egy másiknak: a magyar jazz jellegéről, szellemi tartalmairól, értékpreferenciáiról, vállalásairól folytatandó eszme­cserének. Hogy tisztában legyünk azzal, milyen az a zene, amelynek érdekében tollat fogunk. Hol van az a szakma, amely ezt a belső önvizsgálatot képes tárgyszerűen, előremu­tatóan elvé­gezni? E sorok írója, aki a rendszerváltozás óta eltelt évtized felét külföldön töl­tötte, s önma­gával szemben ezt a követelményt támasztaná, kénytelen megállapítani, hogy nem rendel­kezik az ehhez szükséges ismeretekkel és tapasztalatokkal.

Ami a hazai években és az olvasmányokból érzékelhetővé vált számára, az jóindulattal sem nevezhető másnak, mint ellentmondásosnak. A zene keletkezését illetően robbanásszerű fejleményekről adtak hírt a források. Sok tehetséges, képzett muzsikus nevelődött ki, akik azonban a felvevőpiac szűkössége miatt egymás elől kénytelenek elszívni a levegőt. A jazz társadalmi környezete a kezdeti aktivitás, világmegváltó lendület után a visszaesés és a csa­lódottság jeleit mutatja.

Az első évek jazzpártoló konjunktúrája után sokkszerűen jött a felismerés, hogy rétegzene nem lehet a klubok, szórakozóhelyek nyereséges működésének a hordozója. Mivel nincs pénz az üzletágban, nem alakulhatott ki az impresszálás hivatásos rendszere sem. A CD-termelés, elsősorban a muzsikusok kezdeményezésére, változatlan intenzitással folyik, még akkor is, ha csak kiválasztott kevesek jutnak el az országos forgalmazás küszöbéig. A zenei képzés továbbra is kiterjedt és magas színvonalú, jóllehet a konzervatív zeneoktatás sánco­kat emel az úgynevezett klasszikus és a populáris zenék közé. Nincs változás abban sem, hogy a jazz kívül reked a zenetudósok érdeklődési körén.

Hála az olyan fórumoknak, számos, jazzről író tollforgató akad, de hiányzik a nagy­közönség számára tapinthatóan jelen lévő jazzkritika, amely megbízható paraméterek alapján orien­tálja a nagyközönséget. A szakmai kiválasztódás intézményes fórumainak – kritika, támoga­tási rendszer, szakszervelet – kialakulatlansága miatt azok jutnak esélyhez, akik, mint Fried­rich is panaszolja, zenei képességeiken túl kellő szervező ügyességgel és kapcsolati tőkével rendelkeznek. Ha korábban a politika, ma ez, és a forgalmazók üzleti érdeke szabja meg az érvényesülés lehetőségeit.

Az átmeneti világban egyetlen varázsszó világlik a horizonton: a támogatás. Egyetértek a vitaindítóval: az ország kicsi, a felvevőpiac behatárolt, az átlagfogyasztó anyagi kondíciói egyelőre a létfenntartást és az energiák újratermelését teszik lehetővé, a jazz rövid távon nem lehet nyertes ebben a küzdelemben. Mint rétegzene, talán hosszabb távon sem. Az, hogy az üzleti szféra miképpen veszi ki a részét a művészetpártolásból, magánügy, bár be­folyásolható és befolyásolandó; később nyilván erősödni fog a szerepvállalása. Több esély kínálkozik az érdekérvényesítésre az adófizetői forintjainkból folyósított állami és önkor­mány­zati támogatás esetében, amiről állampolgári jogunk véleményt alkotni. Négy ország – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Svédország, Norvégia – ezzel kapcsolatos gyakorlatának isme­re­té­ben állítható, hogy e téren állnak lehetőségek a jazztársadalom előtt. Ha a jelenlegi demokratikus elosztási gyakorlatot nem érezzük a jazz számára kedvezőnek, akkor kezde­ményezni kell annak módosítását. Ma, mint Friedrich írja, a különböző nonprofit és/vagy mű­vészeti vállalkozások ugyanazokra az alapokra pályáznak, s az erőviszonyoknak megfele­lően nyernek vagy veszítenek. A skandináv minta esélyt adhat a képlet egyértelművé téte­lére.

El kellene érni, hogy az egyes művészeti ágak társadalmi kulturális súlyuk és értékte­rem­tő képességük arányában részesedjenek az erre fordítható összegből. Ez komoly, sőt viharos érdekegyeztetéssel járna együtt. A zenei kategórián belül ez azt hozná magával, hogy éven­te újra meghatározandó összeg jutna az opera, a klasszikus zene, a jazz és a népzene tá­mogat­á­sára. Ezek elosztását a szakmai érdekképviseleti szervekre kellene bízni. Ha ez megvalósulna, mindjárt tétje lenne az önszerveződésnek. Világos, egyértelmű és értékközpontú feltétel­rendszert lehetne kidolgozni az összeg hasznosítására, amelynek alapján a belső viszonyokat jól ismerő, a szakma által megválasztott kuratórium dönthetne az alkotás – a külföldre is kiterjedő – forgalmazás és a jazz méltatását, megismertetését elősegítő kritikai tevékenység támogatásáról. Nem eredendő kötelezettségből, hanem részletesen kifejtett tervek, pályázati anyagok alapján.

Az a minőség, amit a magyar jazz képvisel, alapot ad annak feltételezésére, hogy e zene magyarországi művelői a jelenleginél nagyobb hazai és nemzetközi lehetőségekre, megbe­csülésre formálnak jogot. A tehetség persze önmagában még kevés. Ám az érvényesítés fel­tételeinek megteremtése nem a muzsikusok dolga.

(Gramofon, 2000/3)