Dzsessz és rendszerváltozás (Levél Kiss Imre rádiós jazzszerkesztő ügyében)

 

Forrong a magyar tömegkommunikáció, messzire hallatszik az ádáz csetepaték, az ideológiai köntösbe öltöztetett pozícióharcok zaja.

Ebben a hangzavarban azonban vannak olyan hangok is, amelyek a tisztázás, az erkölcsi és szakmai értékek védelmében szólalnak meg. Ilyen volt az a tiltakozó levél, amelyet csaknem ötven muzsikus Kiss Imre dzsessz-szerkesztő tevékeny­sé­gével kapcsolatban juttatott el a Magyar Rádió elnökéhez.

Kiss Imre a hatvanas évek végén lett szerkesztője annak a területnek, amelynek felügyelete belügyi feladat volt. Nyíltan hangoztatta, hogy a funkciót pártfeladatként látja el, és esetenként a műfaj iránti ellenszenvét sem rejtette véka alá. Kifelé nagy aktivitást mutatott – állapítják meg a levélírók –. Műsorokat indított, felvételeket készített, hatáskörét fokozatosan kiterjesztette a dzsesszélet jelentős területeire. Fesztiválokat, koncerteket rendezett, nagy befolyásra tett szert a Nemzetközi Koncertigazgatóság könnyűzenei osztályán. Nagymértékben rajta múlott, hogy a magyar szólisták és együttesek közül ki juthatott ki külföldre, illetve hogy a külföldiek közül ki milyen meghívást kapott Magyarországra. Egy időben a dzsesszlemezek készítésében is meghatározó befolyása volt.           

Ha valaki érvényesülni kívánt, szinte teljesen függő viszonyba, sőt kiszolgáltatott hely­zetbe került vele szemben. Ő pedig kirívóan visszaélt hatalmával: egyeseket kegyeibe fogadott, másokat évekre megfosztott a felvételi és fellépési lehetőségektől. De még az éppen futtatott muzsikusok is sok gyanús ügyet (zenei felvételek eltűnése, kiszámíthatatlan kiutalások, külföldi honoráriumok, napidíjak stb.) voltak kénytelenek eltűrni. Ha valaki kérdezősködni, netán til­takozni merészelt, azonnal megszűntek szereplési, utazási, felvételi lehetőségei. Ugyanakkor a korábban diszkriminált muzsikusokat néha egészen váratlan ajánlatokkal lepte meg, amivel sikerült megakadályoznia az egységes összefogást ellene.

A levél fogalmazói szerint évtizedek óta folyik a muzsikusok kijátszása, az együttesek szétzilálása, az általa erőszakosan összetákolt zenekara privilegizálása. Műsorai sohasem a valós magyar dzsesszművészet egészéről adtak – és ma sem adnak – hiteles képet, hanem mindig érdekeinek megfelelő, egyoldalú tájékoztatást nyújtottak. A folytonos manipuláció és bom­lasz­tás rendkívül károsan hatott a magyar dzsessz általános fejlődésére.  A muzsikusokkal szemben alkalmazott hangneme durva és sértő, nyilvános rendezvényei akár tettlegességig fajuló bot­rá­nyoktól hírhedtek, ami a Rádiót képviselő személlyel kapcsolatban különösen aggályos. Ezért is szakított vele rövid idő után szinte valamennyi beosztott zenei munkatársa.

Eddig a levél főbb megállapításai, amelyeket aláírásukkal olyan jeles muzsikusok hite­le­sítettek, mint Berkes Balázs, Berki Tamás, Bornai Tibor, Bródy János, Dés László, Deseő Csaba, Dresch Mihály, Gonda János, Gőz László, Hortobágyi László, Kovács Gyula, Kőszegi Imre, László Attila, Márta István, Másik János, Regős István, Rókusfalvy Pál, Siliga Miklós, Wilheim András.

A május 25-én kelt levél – köszönhetően a társadalmi változásoknak – nem maradt hatástalanul. Gombár Csaba, a Rádió elnöke azóta kétszer is fogadta az aláírók képviselőit, és biztosította őket arról, hogy az intézmény új szervezeti rendje a jövőben lehetetlenné teszi az efféle monopolisztikus helyzet kialakulását. A levél megfogalmazóit azonban az elnöki gesztus és a biztatás sem nyugtatta meg teljesen. Attól tartanak, fennáll a veszélye annak, hogy a po­litika égisze alatt különleges hatalomhoz jutottak az új politikai széljárásban másféle vé­dő­köpeny szárnyai alá bújva megőrzik, esetleg növelik befolyásukat. Ez pedig a demokrácia arcul csapása, a művészi értékekbe és a kibontakozásba vetett hit megcsúfolása volna, ami nemcsak a magyar zenekultúra, hanem az ország érdekeivel is ellentétes.

Mint tudjuk, a Magyar Rádió körüli huzavona még nem jutott nyugvópontra, így az ér­té­kéket féltők aggodalma sem oszlott el. Csak remélhetjük, hogy a rendszerváltozás ebben a kér­désben (is) olyan eredménnyel jár, amely megalapozza a magyar társadalom, benne a dzsessz­élet megújulását és dinamikus fejlődését.

(Új Magyarország, 1991)