Dzsesszt tanul a gyerek (Új tanszak a debreceni zeneiskolában)
Ülünk a zeneiskola nagytermében, és magnófelvételeket hallgatunk. A hangminőség nem a legtökéletesebb, de így is visszaadja azt, amire kíváncsiak vagyunk. Duke Ellington, Carlos Jobim, Jelly Roll Morton, Fats Waller, Billy Taylor, Horace Silver, Benny Carter szerzeményei hangzanak fel egymás után. Zeneiskolában ilyen névsor? Nincs itt valami tévedés?
Nem, itt most már nincs tévedés. Eddig volt, de három éve, amióta a tanrendbe iktatták a dzsesszmuzsika fakultatív oktatását, nem lehet róla beszélni. Úgy látszik, a változások szele elérte a zeneoktatás szigorú kereteit is. Arról természetesen még nincs szó, hogy a populáris zenék, mint önálló műfajok kapnának tömeghatásukat megillető helyet a képzési anyagban; de azt, hogy a dzsessz tanulmányozására hivatalosan is lehetőséget teremtettek, a nyitási első jeleként kell értékelnünk.
Magyarországon néhány éve a zeneoktatásban felerősödtek azok a törekvések, amelyek a betanult anyag mechanikus ismétlése helyett a tanulók alkotókészségének, kreativitásának fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Kiindulópontjuk az a felismerés, hogy sokkal ösztönzőbben befolyásolja a gyerekek motiváltságát, irányultságát, ha tanulás közben saját fantáziájukat, szervező- és rögtönzőképességüket kamatoztathatják. Az improvizációnak, mint kreativitásfejlesztő eszköznek a szerepét egyre többen ismerik fel a komolyzene oldaláról, s nem csoda, ha ezek az elképzelések találkoztak századunk sajátos zenei előadási gyakorlatával, a dzsesszmuzsikával, amelynek egyik alapeleme a rögtönzés. A tudományosan megalapozott következtetések logikusan támasztották alá az igényt, hogy a dzsessz ezért kapjon helyet a zeneoktatás szerkezetében. Többek, mindenekelőtt Gonda János erőfeszítésének köszönhetően elkészült a háromlépcsős tanterv is, amely első fokon az állami zeneiskolák négy továbbképző évében, majd a zenei szakközépiskolákban, végül a főiskolai szintű dzsessztanszakon teszi lehetővé a dzsessz elméleti, történeti és gyakorlati ismereteinek elsajátítását.
A tanterv azonban csak a keretet biztosítja; az adott intézményeken múlik, hogy milyen tartalommal képesek telíteni a formákat. Évtizedek alatt korláttá merevedett szemléleti akadályokat nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni, már csak azért sem, mert a magyar zeneoktatási intézményekben elenyésző azoknak a tanároknak a száma, akik birtokában vannak a dzsessz oktatásához szükséges képzettségnek és érzéknek. Hosszú és minden bizonnyal lassú folyamat lesz majd a jelenlegi status quo módosulása – ezért is adunk örömmel hírt arról, hogy a debreceni Simonffy Emil Zeneiskolában már működik a dzsessztanszak, igaz, csak zongoraszakon; de valahol el kell kezdeni.
Aki elkezdte, az Kulcsár Zoltán tanár úr, aki nemcsak kitűnő értője, de megszállottja is a populáris zenéknek és a dzsessznek. A magnószalag, amit most hallgatunk, az ő felvétele: június 2-án a tanszak növendékeinek záró fellépésén rögzítette. Három év alatt tizenegyen iratkoztak, be hozzá dzsesszt tanulni. Mindannyian elvégezték a zeneiskola hat osztályát – ez követelmény, s csak a kiemelkedően tehetségesek kérhetik az „átigazolást" négy osztály után –, tehát az általános iskola végeztével vállalták érdeklődésből a továbbtanulást egyéb tanulmányaik mellett. Már rendelkeznek bizonyos zenei alapismeretekkel, tudnak zongorázni, s erről a bázisról indultak el a dzsessz birtokba vételére.
Képzésük alapvetően különbözik a klasszikus tananyagétól: minden megtanulandó szerzeményt elemzés során sajátítanak el, tehát tisztába jönnek a zenei megoldások, váltások rejtett lényegével. A gyakorlati foglalkozásokon kívül dzsessztörténeti és -összhangzattani ismeretekre is szert tesznek Kulcsár tanár úr önállóan összeállított, átgondolt metodikája segítségével. A 11 növendék különböző képességekről árulkodik, vannak, akiknek csak a kottakép visszaadására futja tehetségükből, de akadnak olyanok is, akik – mint Karcza Ildikó, Berki Norbert vagy Horváth Ferenc – már egyéni elképzeléseket is megcsillantanak Tizennégy-tizenhét évesek: hogy lesz-e belőlük egyáltalán muzsikus, azt ma még nem tudni; többségük mindenesetre kedvtelésből látogatja az órákat.
S hogy új zenét hoz-e a jövő a Simonffy Emil Zeneiskolában? Fekete Ferenc igazgató megerősíti, hogy fejleszteni kívánják a dzsessztanszakot, kiterjesztve más hangszerekre (gitár, fúvósok, ütők) is. Úgy tetszik, egy fecske – Kulcsár tanár úr megbocsát a szójátékért – mégiscsak képes nyarat csinálni; de ahhoz, hogy a meleg valóban tartós maradjon, több csivitelő madár szorgoskodására van szükség. Az igazgató szavaiból arra lehet következtetni, hogy már készül nekik a fészek.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)