Egy névtelen hős emlékezete (Regős István)

Névtelen hősöknek nevezik Amerikában azokat a muzsikusokat, akik jelentőset alkot­nak, mégsem részesülnek kellő elismerésben. Másutt is vannak művé­szek, akiknek tevé­kenységét méltatlanul kevés figyelem kíséri. Regős István előtt tisztelgő emlékkoncertet szerveztek pályatársai, a tavaly elhunyt zongorista-szaxofonos munkásságát posztumusz ismerték el.

Talán a véletlen hozhatta, hogy egy napra esett a Magyar Jazz-szövetség éves közgyűlése és a tavaly, hatvannégy évesen elhunyt Regős István előtt tisztelgő emlékkoncert. Még a helyszín is ugyanaz volt: a Múzeum utcából a Hollán Ernő utcába, az egykori Odeon moziba költözött Budapest Jazz Club. Itt történt meg az, amire a korán elhunyt zongorista-szaxofonos életében nem nyílt alkalom: megkapta a szakmai szervezet muzsikusi díját és a jazzpeda­gó­giai munka elismerésére létrehozott új díjat is. Este pedig egykori muzsikustársai, tanítványai és tisztelői rótták le kegyele­tü­ket a magyar jazz kiemelkedő személyisége előtt.

A jazz iránt elkötelezett csendes, szerény ember volt Regős István. Olyan művész, akinek több érzéke volt a zenéhez, mint az érvényesüléshez. Keveset szerepelhetett a széle­sebb nyíl­vánosság előtt, emléke néhány hangfelvételen, CD-n, de leginkább növendékeiben él tovább. Diplomáját a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola jazz tanszakán 1972-ben sze­rezte, ahol tanárként folytatta. A magyar jazzképzés első számú intézményében, majd a jogutód Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén szolfézst, zeneelméletet, jazz­történetet, zon­gorát és zenekari gyakorlatot oktatott. Eredeti hangszere a zongora volt, de a ’90-es években szaxofonon is játszott. Zenei érdeklődése a modern jazzre, a latin zenére, a magyar népzenére egyaránt kiterjedt; utolsó éveiben a szabad rögtönzésben talált inspiráló kifejezési lehetőséget.

Szép gesztus volt muzsikustársaitól – mindenekelőtt a kezdeményező és a műsorveze­tői szerepet rokonszenves közvetlenséggel betöltő Gyárfás István gitárostól – az emlékest meg­szervezése. Amely nemcsak hangzó anyagból állt: az előtérben monitorokon régi fotók és videófelvételek jelenítették meg a korán elhunyt zenész alakját.

A közönség harminc, Regőshöz kapcsolódó, a mai magyar élmezőnyt képviselő mu­zsikusnak tapsolhatott a színpadon. Tucatnyi alkalmi formáció előadásában Regős kedvenc té­mái és saját szerzeményei hangzottak fel. A műsort a ’80-as évek második felében működött legendás Medicor klubban játszó formáció Bill Evans megható Interplay című kompo­zíció­jával nyitotta Fekete István (trombita), Borbély Mihály (szaxofon), Cselik Gábor (zongora), Hárs Viktor (bőgő) és Baló István (dob) közreműködésével. Aztán jöttek a játszótársak: Gyárfás István (gitár), Csepregi Gyula (szaxofon), Dresch Mihály (szaxofon), Winand Gábor (szaxofon, ének), Sárik Péter (zongora), Csuhaj Barna Tibor (bőgő), Jeszenszky György (dob), az énekesnők (Lakatos Ágnes, Munkácsi Bea, Vadon Irén) és a többiek, hogy végül a közös nyelv, egy blues megszólaltatásával záruljon a felemelő megemlékezés.

Amivel alighanem maga Regős István is elégedett lenne, ha megérhette volna.

* * *

Szakmai elismerések. A Magyar Jazz Szövetség február 9-én tartott tisztújító köz­gyű­lésén a szervezet új elnökévé Bágyi Balázs dob-előadóművészt, zeneszerzőt, tanárt vá­lasztották. A gyűlésen szakmai díjakról is döntöttek.  A muzsikusok Szabó Gábor-életműdíját Regős István posztumusz érdemelte ki. Neki ítélték a jazzoktatás elismerésére újonnan ala­pított, Gonda Jánosról elnevezett díjat is. A jazz közvetítésében kiemelkedő szerepet játszó személyek munkásságát elismerő Pernye András-díj idei kitüntetettje a Magyar Nemzet és a Gramofon jazzkritikusa, Turi Gábor szakíró lett.

(Magyar Nemzet, 2013)