Hol vannak a magyar jazzlemezek?

Mostoha műfaj hazánkban a jazz. E megállapítás sajnos egyáltalán nem új, s különösebb bizonyításra sem szorul. Ha tovább lépünk, a miért?-re is azonnal kéznél a vá­lasz: mert nincsenek hagyományai. Idegen lenne tőlünk ez a zene? Úgy véljük, egyáltalán nem. Az okokat máshol kell keresni.

Az ötvenes évek kultúrpolitikájá­nak torz vonásai – amelyek a jazzt közvetlenül is érintették, kikiáltván a műfajt a kapitalizmus egyik vál­ságtermékének – éreztetik még ma is hatásukat. Nem a kultúrpolitiká­ban, hanem a jazzel szembeni tü­relmetlen szemlélet kialakításában. A teoretikusok azóta bebizonyítot­ták – zöld lámpát villantva fel ez­zel a műfaj előtt –, hogy a jazz eredendően a kollektivitásban gyö­kerezik, és mindig is az elnyomott osztályok életérzéseire adott han­got. A hivatalos sorompó feloldása kétségtelenül nagyon lendített elő­re a jazz kerekén. De ahhoz, hogy egy műfaj felvirágozzék és elfog­lalja méltó helyét a kultúra gépe­zetében, igen bonyolult mechaniz­musokon keresztül vezet az út.

A jazz alapvetően pódiumműfaj. Szervesen és alkotó módon igényli a publikum jelenlétét (kollektivitá­sának ez az egyik összetevője). Szá­mára a közönség a mindenható: termőtalaj, ahonnan a mag kisar­jad, s ahová az érett gyümölcs visszahullik, újból megterméke­nyítve azt. Közönség nélkül nincsen jazz – a közönség viszont egyelő­re igen jól megvan a jazz nélkül. E látszólagos paradoxon valós hely­zetet takar: Magyarországon még ma sincs számottevő jazzszerető és -értő közönség. Kialakult ugyan egyfajta koncertközönség, de a szé­lesebb tömegeket még mindig a közömbösség, a passzív befogadás jellemzi.

Ha ezt a tényt önmaga adottsá­gában tudomásul vesszük, a jazz ügyét egyszer s mindenkorra elparentáltnak tekinthetjük Magyaror­szágon. Csakhogy a mennyiségi mu­tatók nem minden esetben jelzik objektíven egy műfaj életképessé­gét. Mert a jazzre is érvényes a té­tel, amely minden zenei műfaj ese­tében mérvadó: a zenére fogékony fül csak sok-sok hallgatás, hosszú fejlődés során csiszolódik ki. A passzív befogadás tehát aktívvá for­málható, az igény ügyes politikával felkelthető. Ebben a folyamatban óriási szerepük van a tömegkom­munikációs eszközök közvetítő erejének.

Magyarországon ma háromféle formában létezik jazz a közönség számára: koncerteken, a rádióban és lemezeken. A három szorosan összefügg; kölcsönösen befolyásol­ják és jelzik a műfaj határait. Leg­kevesebb kifogás az első kettőt ér­heti, a lemezekért perlekedünk mi most. Koncertek, rádióműsorok még csak akadnak, de hol vannak a ma­gyar jazzlemezek? Ha néhány évre visszamenőleg átlapozzuk a megje­lent lemezek listáját, egy kezünk is elegendő a számvetéshez: a Modern Jazz Antológiája néhány darabjá­val, a Montreux Inventions és a Benkó-dixieland Band lemezével ki is merül a névsor. S ez bizony, akár­hogy is nézzük, nagyon kevés. (Kü­lönösen, ha a lengyel Polish Jazz negyvenes szériájára gondolunk.) Ha a hazai jazzélet megítélésénél a megjelent nagylemezekből indul­nánk ki. igen szomorú képet kan­nánk. Ez a kép azonban egyáltalán nem fedné a valóságot. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje a hazai jazz számára közismerten a felfelé ívelés időszakát jelentette. Fiatal tehetséges zenészek generá­ciója lépett a pódiumra, határozot­tan előre mozdítva és megújítva az addig stagnáló jazzéletet. Ezzel a fejlődéssel hanglemezgyártásunk nem tartott lépést. Pedig a zené­szek számára a hanglemez jelenti az „utat az örökkévalósághoz'': rögzíti és megőrzi teljesítményüket, célt és értelmet ad tevékenységük­nek – és egyáltalán: létüknek. Hogy a művészetszociológia egy­szeregyéig menjünk vissza: kiadott könyv nélkül nem író az író; s ugyanez érvényes a jazz-zenészek­re is.

Persze, sorjáznak a racionális el­lenérvek: nincs kereslet, néhány le­mez így is évek óta az üzletekben porosodik; a hanglemezgyártó vál­lalat anyagi fedezete és kapacitása kicsi; komolyzenei lemezben is nagy a lemaradás, s elsősorban azt kell behozni. Ezekkel az érvekkel – ha el kell fogadnunk is őket – ki nem békülhetünk. Azt is tud­juk, hogy hamarosan megjelenik a Benkó- és Szabados-együttes új le­meze, s Dorogon már épül az új hanglemezgyár, amely alapvetően új fejezetet nyit majd a hazai hang­lemezgyártás történetében. Re­ménykedünk hát. egyelőre mást nem igen tehetünk. Kérdésünk is inkább szónoki volt, s csupán je­lezni kívánta, hogy a fiatal, beaten nevelkedett nemzedékből kiterme­lődött már egy olyan, fogékony fül­lel és érzékkel rendelkező réteg, amely egyaránt bázisát jelenthetné a hazai jazzélet további föllendülé­sének és a hanglemezgyártás szám­szerű növelésének.

Ehhez azonban előbb, a kereslet­kínálat ősi közgazdasági tétele alapján, megfelelő kínálatot kelle­ne teremteni. El kell vetni a ma­got ahhoz, hogy be tudjuk takarí­tani a termést. Mielőtt végképp el­sorvadna ez az amúgy is mostohán kezelt műfaj.

(Hajdú-bihari Napló, 1975)