Jávori Vilmos 1945-2007

Hosszan tartó, súlyos betegség után február 20-án elhunyt Jávori Vilmos, a magyar jazz­dobolás kiemelkedő személyisége.

Pályáját a konzervatórium elvégzése után a hatvanas évek­ben kezdte, Garai Attila, Fogarasi, Pege, Tomsits, Szakcsi és Szabados György együt­teseiben játszott. Több jeles hazai jazzformációnak volt tagja, köztük a Rákfogó, a Vukán-Berkes-Jávori trió, a Magyar Jazz Quartet, a Shabu-Shabu együtteseknek. A 80-as években Jávori Kvartett, az utóbbi időben Jávori Sound Machine néven saját zenekart is vezetett. Ok­ta­tó­munkája is jelentős, alapító tagja volt a Kőbányai Zenei Stúdiónak, pedagógiai mun­ká­jáért 2001-ben Weiner Leó-díjat kapott. Hatvanadik születésnapja alkalmából 2005-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. A Magyar Jazz Szövetség 2007. február 17-iki közgyűlésén neki ítélte az idei Szabó Gábor-díjat. Az elismerést már nem vehette át.

„Negyven éve ismertem meg, és vagy húsz évet dolgoztam vele folyamatosan. Életemnek nagyon szép korszaka volt, amikor – Kovács Gyula után, Kőszegi Imre előtt – vele játszottunk. Rendkívül szenvedélyes zenész volt, ami nagyon jó jel, mert aki nem szen­ve­délyes, az nem zenész. Kiugróan jó képességű, tehetséges embernek tartottam. Techni­kailag nagyon jó készsége volt, teljesen egyénien dobolt. Megérdemelte volna, hogy külföldön is jobban ismerjék, de ilyen-olyan kötöttségek miatt ezt nem ambicionálta. Életvitele alapján nem lehetett sejteni, hogy egyszer megbetegszik - de úgy látszik, senki nem kerülheti el a sorsát.”

Vukán György (zongora)

Kultúrház, MTV2, március 4.

„Jávori Vili nagy életkedvvel, vitalitással megáldott ember volt. Ez hallatszott a játékán, és barátai, ismerősei, sokan szerették ezért emberként is. Gyors volt, nagy technikával játszott, és amikor beszélt valakivel, mondanivalóját mindig neki személyesen címezte. Szerettük, szeretjük.”

László Attila (gitár)

„Jávori Vilmos Kovács Gyulával és Kőszegi Imrével együtt a meghatározó magyar jazzdobosok közé tartozott. Egyéni játékmódja a frazirozásban, a dob hangolásában és az idő­kezelésben egyaránt megmutatkozott. Szólista típus volt, akire akkor is figyelni kellett, amikor nem szólózott. Zenekari jelenléte nem volt tolakodó, de mindig kellő hangsúlyt kapott. Zenei univerzumát a nyitottság jellemezte. Bár igazában a hagyományos jazzben érezte jól magát, rugalmasan illeszkedett minden stílusba. Kivételes muzikalitásában az ösztönösség nagy szerepet játszott. Az évtizedek során rengeteg minden beépült játékába, amit aztán a tanítványainak is átadott.”

Szendőfi Péter (dob)

„Vili volt a legkedvesebb és legszeretetreméltóbb kolléga a világon. Mindig jó kedve volt, és ez kihatott a zenekar többi tagjára is, ami ahhoz vezetett, hogy sikeres, jó koncerteket játszottunk vele. Humora, viccei legendásak, és sajnos túlélték őt magát is. Nem vitás, hogy a magyar jazzélet egyik úttörő és oszlopos tagja volt finom és a zenéhez alkalmazkodó do­bo­lásával.  Életem talán legszebb öt napját töltöttem vele a tbiliszi jazzfesztiválon László Attila zenekarával a 80-as években. A fantasztikus koncertek mellett szinte egyfolytában nevettünk Vili jóvoltából, pedig ott és akkor ez nem volt olyan egyszerű. Ha van valamilyen formában lét a halál után, Vili biztosan jól érzi magát. Életem végéig tisztelettel és szeretettel fogok rá emlékezni.”

Tony Lakatos (szaxofon)

„Egy évvel idősebb vagyok Jávori Vilinél, a pályát is hamarabb kezdtem. Útjaink sokszor keresztezték egymást: hol én voltam külföldön, hol ő, hol én játszottam előbb egy zenekarban, hol ő. Negyven éven át voltunk barátok. Zenei ízlésünk, a jazzről való gondolkodásunk nagyon közel állt egymáshoz: a bebop-iskolából nőttünk ki. Ő több mindenbe belekóstolt, több mindent elvállalt, én megmaradtam a jazznél. Együtt a Kovács Gyulával és vele 70-es évek közepén létrehozott, majd Gyula halála után Lakatos Pecek Gézával kiegészült dobshow-ban játszottunk. Jó évtizeden át műveltük, óriási sikerünk volt. Olyanok voltunk, mint négy testvér. Csak így mondtuk: a galeri. Több időt töltöttünk együtt, mint a családdal. Nagyon nehéz nekem erről beszélni, mert én vagyok az utolsó mohikán ebből a törzsből.”

Kőszegi Imre (dob)

(Gramofon, 2007)