Jazzkritika - tisztelet nélkül
Zene nélkül nincs kritika, a kritika pedig nélkülözhetetlen része a zene szellemi környezetének.
Több évtized oktatási gyakorlatának köszönhetően Magyarországon szép számmal működnek jól képzett jazzmuzsikusok – viszont alig találhatók szaktudományi végzettséggel rendelkező kritikusok. Az országos napilapok nem közölnek jazzkritikát, kis példányszámú orgánumokban többnyire szubjektív benyomásokat rögzítő, leíró recenziók látnak napvilágot, amelyek nem helyettesítik a szakszerű, elemző bírálatokat. Mérvadó kritikai és szakmai közeg hiányában a jazz Magyarországon nem a zenei közbeszéd tárgya, mellőzöttebb helyet foglal el a kultúra palettáján, mint amire tényleges értékei jogosítanák.
Ez a helyzet torz módon befolyásolja a jazzmuzsikusok és a kritikusok viszonyát: a zenészek jelentős része nem becsüli, és nem is igényli a kritikát, ítéletalkotás helyett a zene forgalmazását elősegítő méltatást és népszerűsítést várja tőle (e felfogásnak éltető táptalajt adnak a kereskedelmi médiumok). Vannak, akik a kritikát fölösleges rossznak tartják, és akadnak olyanok is, akik a kritikusban ellenséget látnak, és attól sem riadnak vissza, hogy az őket elmarasztaló írás miatt megfenyegessék a szerzőt.
Ami az ügy személyes vonatkozásait illeti, kritikus és muzsikus viszonyában kétségtelenül az utóbbi a védtelenebb: ki van szolgáltatva a bíráló felkészültségének, ízlésének, hangulatának – amiben szélsőséges eltérések akadhatnak (lásd Down Beat, párhuzamos kritikák). Elismerhetjük: nem könnyű tudomásul venni azt, hogy a szubjektivitás az ítéletalkotás elkerülhetetlen velejárója. Munkál-e elfogultság a jazzkritikusban? Természetesen mindegyikük meghatározott ízlés és esztétikai érzékenység alapján közelít egy műalkotáshoz.
De bizonyosak lehetünk abban, hogy a zenehallgatás a kritikus számára nem a mazochista tobzódás terepe, hiszen mindenki szívesebben tölti idejét remekmű, mint feledhető alkotás befogadásával. A kritikus a minőség elkötelezettje, és ahogyan a zene megteremti a maga minőségét, ugyanúgy a kritikusnak is ki kell vívnia a tekintélyt muzsikus és olvasó előtt egyaránt. Ez a tisztelet hiányzik a magyar jazzmuzsikusok és a kritikusok viszonyából. Hiába folytat nagylelkű gyakorlatot az egyetlen szakfórumnak tekinthető Gramofon – csak úgy röpködnek a csillagok –, ez kevés a bizalom megteremtéséhez. Különös módon a tartózkodó magatartás inkább a muzsikusok részéről érzékelhető.
Sok jel mutat arra, hogy egy részük nem érdekelt az értékelvű kritikai gyakorlat meghonosodásában. Kicsi az ország, szűk a felvevőpiac; életkor, ízlés és olykor származás szerint szerveződő csoportosulások versengése folyik a támogatásért, a koncert- és médiaszereplésekért. A jelenlét gyakran nem a minőség, hanem a kapcsolatok és a médiaképesség függvénye. A kusza helyzetben rejlő manipulatív lehetőségek kiaknázása az érvényesülés hatékony eszköze.
Elemezni, értelmezni, értékelni – ez a kritika küldetése, függetlenül attól, hogy mely művészeti ágról van szó. Különösen nagy szükség volna erre a jazz esetében, ami az utóbbi másfél évtizedben jelentős metamorfózison ment keresztül a poszt-szocialista országokban: elveszítette misztifikált, politikai tartalmaktól sem mentes státuszát, és egy lett a piacon kapható, fogyasztható termékek közül. Miközben a hanghordozók széles körű elterjedése soha nem látott lehetőségeket nyitott meg a jazz érvényesülése előtt, a róla való tudás és gondolkodás ma is kevesek sajátja.
A fiatalok figyelmének középpontjában a kikapcsolódást, szórakozást nyújtó zenék állnak, a jazz számukra idegenül hangzó, ismeretlen tartalmakat rejtő fogalom. Esztétikailag megalapozott szakmai értékrend és értő kritikai közeg nélkül nem lehet számítani arra, hogy ezt a zenét a magyar kultúra szerves alkotóelemeként, a jazzmuzsikusokat pedig a művészvilág megbecsült tagjaiként tartsa számon a magyar társadalom. A muzsikusoknak fel kell ismerniük: a magyar jazz jövője elválaszthatatlan a jazzkritika értékőrző funkcióinak erősödésétől és színvonalának emelkedésétől.
(Gramofon, 2005)