Kortárs és improvizatív (Mezei Szilárd)

Mezei Szilárd közösségi alapú szabad zenei nyelve  

Mit ér a jazz, ha magyar? Vannak, akik szerint többet, mint külföldi árfolyama. Sok tehetsé­ges, jól képzett zenész lépett a színre az utóbbi évtizedekben, akikről a velük vendégként játszó külföldi muzsikusok rendre felsőfokban nyilatkoznak – a nemzetközi áttörés mégis várat magára.

A Down Beat, a legrangosabb amerikai jazzmagazin 2008. augusztusi számában, törté­nete során először, kiemelt, féloldalas portrét közölt egy magyar muzsikusról. Nevét Magyar­országon a szűkebb szakmában is kevesen ismerik. A Vajdaságban (Szerbia) él. Mezei Szi­lárdnak hívják.

Szemüveg, csontos, szigorú arc, rövidre nyírt szakáll, fegyelmezett tartás, halk beszéd. Látszatra ellentéte annak a szabadon áramló, energiáktól fűtött muzsikának, amelyre mind többen figyelnek fel világszerte.

Mezei 1974-ben Zentán született. Alsó- és középfokú zenei tanulmányait követően négy éven át zeneszerzést hallgatott a belgrádi zeneakadémián. Hangszere a jazzben szokatlan brácsa, a hegedű és a nagybőgő. Szólóban és különböző nemzetközi együtteseivel 1990 óta játssza többnyire saját zenéjét. Zeneszerzőként különösen az improvizáció és kompozíció kapcsolata foglalkoztatja, hatással volt rá a Lutoslawski féle aleatoria, Anthony Braxton, a jazz és a népzene. Magát a bartóki és szabadosi vonal követőjének tartja.

Az utóbbi években egyre több nemzetközi fesztiválra kap meghívást, 2002 óta sorban jelennek meg lemezei. Aktív komponáló és előadói viszony fűzi a színházhoz, dolgozik a szabadkai társulattal, testvérével, Mezei Kingával, Urbán András és Várszegi Tibor rendezőkkel, továbbá az ugyancsak vajdasági, ma Franciaországban élő, világhírű Nagy József koreográfussal. Gyakran publikál zenei írásokat is.

Az életrajzi adatok a személyes irányultságon túl erős környezeti hatásokat mutatnak. Mezei szülőföldje a Vajdaság, háttere a nyitottságáról és kísérletező szelleméről ismert ottani magyar kulturális közeg, amely úgy kapcsolódik a kortárs művészet irányzataihoz, hogy saját történelmi tapasztalataiból, kulturális hagyományaiból és természeti környezetéből meríti hozzá az anyagot.

Az újabb kapcsolódások tágabb dimenziót nyitottak meg előtte: Magyarkanizsa – Bicskei Zoltán, Nagy József; Magyarország – Szabados György, Dresch Mihály; Győr – Győrfree Jazz, Kortárs- Improvizációs- és Népzenei Műhely Egyesület, amely jó pár lemezét (Masz­kok, Mint amikor tavasz, Sivatag, Bot, Füzet, Levegő, A kölyökkutya reszketése) meg­jelentette (és a Gramofon, amely ezekről recenziókat közölt); majd egyre szélesedő rádiusszal Európa több városa: lemezkiadók, improvizációs műhelyek, fesztiválok. Az áttörést a londoni Leo Records által 2005-ben kiadott Draught (Huzat) című CD hozta el: ez a lemez, amelyről Hong Kongtól Kanadáig számtalan recenzió látott napvilágot, ráirányította a nemzetközi jazzélet figyelmét.

Mezei a zenét transzcendens jelenségként, a muzsikust médiumként értelmezi, és a kifejezés természetességét, a közlés szabadságát az érvényesülés elé helyezi. E szellemi irá­nyultság gyökerei a 60-as évek free jazzéhez nyúlnak vissza, amihez az ő esetében a huszadik századi európai kompozíciós zene és különösen a magyar népzene, annak szellemisége társul vonatkozási pontként. Nem az ornamentika szintjén, hanem homogén anyaggá szervesülve.

Ez a gondolkodás a személyiség kultuszával szemben a közös alkotásra, a muzsikusok közötti ihlető kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Mezei kompozícióban a kötöttség és a sponta­neitás egyensúlyának megteremtésére törekszik, és – jóllehet kiváló szólista – hangszeresként sem él vissza vezető szerepével: első az egyenlők között. Strukturált, súlyos, mégis szabadon szárnyaló zenéje időnként úgy kalandozik az atonalitás birodalmában, hogy megőrzi ritmi­kusságát, szvinges lüktetését és magyaros jellegét.

Mezei Szilárd számára a zene a kultúrák és az emberek közötti párbeszéd eszköze. „A magyar mélyhegedűs közösségi alapú zenei nyelvet beszél” – fogalmaz róla a Down Beat cikkének címe. Együtteseiben állandó ritmusszekcióján, Malina Ervin bőgősön és Csík István doboson kívül rendszeresen játszanak szerb, német, angol, amerikai muzsikusok. Ők is a közösséghez tartoznak: más az anyanyelvük, de a zenében pontosan értik egymást.

(Gramofon, 2006)