Lemezhalál?
Mire e sorok megjelennek, eldőlt: bezár-e a budapesti jazzélet egyik fontos objektuma, a Newport hanglemezbolt. Július elején ebbéli szándékának adott hangot az üzlet tulajdonosa, nem rejtve véka alá: súlyos gazdasági megfontolások késztetik erre a lépésre. A lemezek rendkívül magas ára miatt a vásárlókereslet lecsökkent, a piac beszűkült. A bolt már csak ráfizetést „termelt".
Mondhatnánk, magánügy. Egy üzlet megszűnt, majd nyílik másik. Az élet nem állhat meg.
Az élet valóban nem áll meg, de a lemezkereskedelemnek egy időre sajnos valószínűleg befellegzett. Most, amikor vége a jazzre nehezedő politikai nyomásnak, a „kultúrpolitika'' áldásos – illetve, legyünk igazságosak: közönyös – ténykedésének, amikor a rendszerváltozás várhatóan rengeteg energiát szabadít fel, s magánkezdeményezések ezreinek kínál kifutási lehetőséget.
A magyarországi jazzlemez-kereskedelem a hiánygazdálkodás tipikus terméke volt Az importjoggal felruházott állami hanglemezgyártó vállalat a jazzlemez-behozatalhoz is körülbelül úgy viszonyult, mint a hazaiak gyártásához. Púp volt a hátán. Kiszámíthatatlanul, feltehetőleg járulékos üzleti elemként érkeztek be az országba a jazzlemezek, amelyek felvételi időpontjai szerint a jazz történetét mintha 1950-ben elvágták volna. Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, Nat King Cole korongjaiból egy időben barikádokat lehetett volna emelni, miközben a boltbeli kínálat alapján tájékozódó jámbor vásárlóknak fogalmuk sem lehetett arról, hogy léteznek olyan muzsikusok is, mint John Coltrane, Sonny Rollins, Keith Jarrett, Wynton Marsalis stb.
E féloldalas választékot voltak hivatva ellensúlyozni a magánboltok – amelyekben azonban a valutaváltási árfolyamok rideg farkastörvényei uralkodtak. A mindenkori nyugatnémet ár + szolid kereskedői haszon: ez szabta meg az albumok hazai értékét; függetlenül attól, hogy használt cikkről van szó. A skandináv országokban a vadonatúj, lejátszatlan lemez értéke negyedére-harmadára csökken a használt-kereskedelemben, s az eladási ár is fele-harmada az eredetinek. E jellegzetesen fogyasztói szabály egyáltalán nem érvényesült a magyarországi boltokban, hiszen itt legfeljebb a lemez kopottsága vont le valamit az újnak tételezett áru értékéből. A hetvenes években még ezzel együtt sem volt elérhetetlen vágyálom a jazzlemezek beszerzése, a nyolcvanas évek végére azonban a forint értékének folyamatos zuhanása katasztrofális helyzetet teremtett Ma a létminimumnak megfelelő bérből 8-10 korongra futja, s akkor még nem ejtettünk szót a zsíros kenyérről. A jazzlemez luxuscikk lett, mint a bőrcipő vagy a rövidkaraj.
Tragikus ez az állapot. Akkor, amikor a rádió egyáltalán nem tölti be ismeretterjesztő-közvetítő hivatását (hány új lemezt mutat be hetente?), a jazzkedvelőknek jószerivel a magánkereskedelem és a cserebere maradt egyetlen beszerzési forrásuk. S ha sorra bezár az a három-négy(?) üzlet, megszűnnek a tájékozódási lehetőségek: nem politikai, hanem gazdasági okokból, de ugyanoda jutunk, ahol az ötvenes években tartottunk (igaz, a VOA most már sztereóban sugároz Bécsből).
Ó, szeretetünk kedves tárgya, te „kisebbségi", te „szabadságzene", te „nonkonformista", te „XX. századi népzene" – mi lesz velünk nélküled?
Hol a kiút a zsákutcából?
Tudjuk: a jazz csodajelenség, van az élet, mint olyan, vannak korok, rendszerek, politikák – s van a jazz, amely búvópatakként tűnik fel itt és ott, hogy aztán rövid föld alatti tartózkodás után másutt ismét a felszínre törjön. Ha túlélte a magyarországi ötvenes éveket, amikor politikai elnyomás és gazdasági nyomor egyaránt sújtotta, akkor átvészeli ezt a korszakot is, amikor a politika többé nem uralkodik fölötte.
Vagy ez lesz a nehezebb: a szegénység bénító hatása?
Az a kérdés, kinek a szegénysége. Mert ha az országban megtörténik a rendszerváltozás, akkor ez a tíz és fél millió ember elindul a polgárosodás útján. Eközben nagyon sokan le fognak szakadni, de sokan célba érnek. S ha kialakul az izmos nemzeti polgárság és az új burzsoázia, akkor létrejön az a tehetős fogyasztói réteg is, amely kinyittatja a maga lemezboltjait (is). Három, öt, tíz év? Csak addig bírja ki ez az eddig sem éppen szervesen fejlődő hazai jazzkultúra.
És addig bírjuk ki mi is.
Mindenesetre 1989-ben rajtaütésszerűén Verve-ütegek hatoltak be Hegyeshalomnál, s 1990-ben váratlanul ECM-alakulatok tűntek fel a Hungaroton boltjaiban.
Vannak tehát változások. Az is megeshet, hogy konvertibilissé válik a forint, s Magyarország hirtelen Európában találja magát.
Addig pedig húzzuk szorosabbra a nadrágszíjat, s tanulmányozzuk az újságok apróhirdetéseit. Ne feledjük, a jelige: „Búvópatak".
(Jazzpress, 1990/2)