Márkus Tibor: A jazz elmélete I.
Márpedig a jazznek elmélete is van, nemcsak gyakorlata. Az akadémikus magyar zeneoktatás ugyan sokáig nem vett róla tudomást, de egy idő után kénytelen volt szélesebbre tárni a kapukat, és befogadni, megengedni, netán elismerni azt, amire csak részben alkalmazhatók az európai esztétika normái. Az afro-amerikai eredetű zene mára polgárjogot nyert, elméletét és gyakorlatát a legmagasabb szinten oktatják Magyarországon.
Kérdés persze, hogy miért fog neki valaki a Kárpát-medencében az elméleti ismeretek rendszerezéséhez és publikálásához, amikor a műfaj hazájában garmadával jelentek meg ilyen természetű kiadványok, és a világhálóról az első nekifutásra legalább fél tucat kitűnően illusztrált tananyag tölthető le díjmentesen. A válasz kétértelmű: egyrészt, mert ez a könyv magyarul olvasható, másrészt, mert itteni példák idézésével érzékelteti, hogy az amerikai eredetű zene mára végképp gyökeret vert, és saját hajtásokat hozott a világnak ebben a sarkában.
Más volna az itt születő jazz nyelvezete, szerkezete, mint a Japánban, Mexikóban, Skóciában használatosé? Dialektusban bizonyára. Az alapok természetesen mindenütt ugyanazok: bizonyos harmóniák, az európai fülnek idegen blues-hangok, a szabálytalan ritmikai hangsúlyok, a rögtönzés kiemelt szerepe és így tovább. Márkus Tibor alapfokú zenei ismeretekkel rendelkezőknek és (jazz)zenei pályára készülőknek, az alkalmazás szándékával ajánlja könyvét. A felhangrendszer bemutatásával kezdődő, a jellegzetes jazzakkordok, hangzatok leírásával folytatódó, az improvizációs skálák bemutatásával záruló 170 oldalas kötet egy sorozat első darabja. Tanárként, előadóként, a Magyar Jazz Szövetség elnökeként a szerző a leghivatottabb a folytatásra.
Savaria University Press, Szombathely, 2012.
(Gramofon, 2012/4)