Pentaton (Dresch Mihály)
Debrecenben koncertezett szerda este a magyar zene egyik eredeti tehetsége. Vonattal érkezett a városba, mert a rendezőknek nem futotta szállítási költségre. Szaxofonjait maga cipelte, de még mindig jobban járt, mint bőgőse, aki behemót hangszerével ugyancsak furcsa látványt nyújthatott a Hajdú expresszen. A legkényelmesebb szerep a dobosnak jutott: rá a vonatjegyek gondozása maradt, mert kölcsönhangszeren játszott a koncerten.
Itt tartunk pillanatnyilag az üzleti hasznot nem hozó művészeti produktumok forgalmazásában.
No persze, kit érdekelnek manapság holmi gyanús jazz-zenekarok, amikor előttünk van 1991, minden idők legnyomorúságosabb magyar esztendeje?
Igen, igen: de próbált-e már valaki kölcsönzött dobfelszerelésen játszani?
A sok mindenben példaképnek tartott skandináv országokban a kultúra finanszírozásának három szintje van: állami (miniszteriális), területi és helyi. A költségvetési arányok minden szinten világosak, a keretek elosztásáról szakmai testületek döntenek; az apparátusok pusztán szervező-egyeztető feladatot látnak el.
Svédországban, Norvégiában és Dániában a jazz is jelentős állami támogatásban részesül. Svédországban a legjobb jazzmuzsikusok fizetést (ösztöndíjat) kapnak az államtól, hogy alkotómunkájukban ne akadályozzák őket filléres megélhetési gondok. Ugyanott minden évben jelentős összegeket fordítanak koncertprogramok, turnék, lemezfelvételek elősegítésére, mert egy harminc ezres városban ötven-hatvan érdeklődőnél többen ott sem kíváncsiak erre a zenére. A svédek kultúrpolitikájukban büszkék mindarra, amit jól tudnak csinálni, és pénzt is áldoznak támogatására, még ha az a kutyát sem érdekli.
Nem akarom most elmondani, hogy nálunk mi részesült támogatásban az elmúlt negyven esztendőben; végül is az embernek van ízlése. Csupán azt szeretném megemlíteni, de azt is nagyon halkan, hogy Dresch Mihály azon muzsikusok egyike, akikben a magyar géniusz szólal meg. Szerdán Debrecenben szólalt meg, előtte a Hajdú expresszen beszélgetett muzsikustársaival.
Tudja-e önök között valaki, hogy kicsoda Dresch Mihály?
Most, amikor az infláció rettenetében az emberek mindenféle esztelenségeket vásárolnak összevissza, jut-e valakinek eszébe, hogy van itt egy muzsikus, aki a hangszerén fülünkbe fújja tragédiánkat, félelmeinket, jövő-sóvárgásainkat? Hogy vannak itt művészek, akik sorsukban vállalják sorsunkat, s a nagy tülekedésben, a mondén hetilapok és tőzsdei árfolyamjelentések világában az emberi és a magyar felmutatására teszik fel életüket?
Szaxofon, bőgő, dob. Végül is ebben benne van az univerzum. Csak az a kérdés, hogy az ember maga benne van-e az univerzumban.
(Hajdú-bihari Napló, 1990)