Szabados György: Írások I.

 

A zenei tehetség nem mindig párosul szellemi magasrendűséggel. Ritka az olyan mu­zsikus, aki írástudóként is nyomot hagy maga után. Szabados György a kevesek egyike.

Már a fia­ta­lon elhunyt tanítvánnyal és baráttal, Váczi Tamással közösen publikált, A zene kettős ter­mészetű fénye című rendhagyó kötetben (JAK Füzetek, Magvető Kiadó, 1990) megjelent ti­zenkét esszéje, tanulmánya nyilvánvalóvá tette, hogy személyében olyan muzsikus van jelen a magyar kulturális életben, aki szuverén módon gondolkozik az ember és a világ dolgairól, a zene és a rögtönzés összefüggéseiről, a létezés kozmikus kérdéseiről. Az alkotó muzsikus és a teoretikus elme kettőssége ugyanúgy meghatározta Szabados pályáját, mint a kultikus tisztelet és a gyanakvó elutasítás ambivalenciája. Ahogyan a kategorizálhatatlanság, a „törvényen kí­vüliség” megnehezítette zenei életművének befogadását, úgy okozott gondot a taoizmus, Bar­tók Béla és Hamvas Béla hatását mutató világképének értelmezése is. Nem véletlen, hogy az NKA és a GyőrFREE Jazz- Improvizatív, Kortárs és Népzenei Műhely Egyesület támo­ga­tá­sával megjelent kötet sem fővárosi, hanem szombathelyi kiadó gondozásában látott nap­vi­lágot.

Ez a rövidebb- hosszabb írásait összegyűjtő könyv kellő támpontot ad a szabadosi látás­mód megközelítéséhez. Újra olvashatók benne A zene kettős természetű fénye kötetben meg­jelent írások, köztük olyan jelentős munkák, mint a kétfajta zenei megnyilatkozás kapcsolatát tárgyaló Jazz, népzene…!? című esszé, amely verbális kulcs a jazz, a népzene és a kortárs zene ötvözetére épülő oeuvre megfejtéséhez. A zene természetét és funkcióját elvontan tag­laló tanulmányokon kívül olyan különböző témájú alkalmi írásokkal találkozhatunk a több­nyire kronologikus rendet követő könyvben, mint az Alfa TV és a TV2 akusztikus világának kialakítására vonatkozó javaslatok, a Magyar Művészetért-díj kitüntetettjeinek (Nagy József, Király Ernő, Vujicsics Tihamér) laudációi, a Pax animae iskola zenei koncepciója, hang­le­mezszövegek, vagy levél a kulturális miniszterhez.

Rövid zenei önéletrajzában Szabados magát nem jazz-muzsikusnak, hanem mai zene­szerzőnek nevezi, aki számára a zene – a nyelv otthonossága mellett – „egy kultúra ízlésének, szellemének és egész érzéki valójának legfontosabb és leghitelesebb hordozója”, a zenei im­provizáció pedig: „nyelv, amely egyben az emberi létezés legmélyebb rétegei és legmagasabb dimenziói közvetlen megszólalása”. A rögtönzést a zenében lételemének tartó Szabados írásai mentesek az esetlegességektől: tanulmányai, esszéi egy öntörvényű szellem kiérlelt, magas röptű megnyilatkozásai.

B.K.L. Kiadó, 307 oldal

(Gramofon, 2008/3)