A csermelyből folyóvá érő víz áradása (Amerikai szerzők estje)
Képzeljünk el egy országot, ahol – miközben Európában J.S. Bach a barokk zene remekeit hozza létre – fehér telepesek azon fáradoznak, hogy Afrikából behurcolt rabszolgákkal megműveltessék ültetvényeiket; vagy ahol, mialatt az öreg kontinensen Wagner és Liszt a romantikus zeneirodalom nagy alkotásait veti papírra, puskával felszerelt pionírok szűzföldeket törnek fel a nyugati partokon, és aranyláz tör ki Alaszkában.
A vegyes népességű és kultúrájú Észak-Amerika a huszadik századra kétségtelenül világtényezővé nőtte ki magát, ahol pénzért minden megvásárolható: hatalom, dicsőség, földi javak – csak az évezredes kulturális folytonosság nem. Aligha véletlen, hogy miközben a modem irodalomban és az audiovizuális művészetekben úttörő jelentőségű irányzatok bölcsője volt az Újvilág, a huszadik század zenéjében korántsem játszik ilyen szerepet. A Nemzeti Filharmónia hétfői nagyzenekari bérleti estjét az amerikai muzsikának, pontosan Leonard Bernstein és Samuel Barber műveinek (kettő közülük 1977-ben már felhangzott Debrecenben) szentelték a rendezők – a gyér érdeklődésből ítélve mérsékelt eredménnyel. Alighanem a műsorválasztással volt a baj, nem egészen világos ugyanis, miért kapott Bernsteinnek két műve is helyet a műsorban.
Elkelt volna még néhány próba
Vannak, akik a karmesterként, médiaszemélyiségként és musicalek szerzőjeként életében Európában is rendkívül népszerű alkotót századunk nagy komponistái közé sorolják, de ezt a nézetet még Amerikában is kevesen osztják. Ha hiánypótlás volt a szervezők célja, akkor a Chichesteri zsoltárok helyett inkább a századelő nagyja, Charles Ives, a két világháború között alkotott Aaron Copland, Edgar Varése vagy Henry Cowell, a modernisták közül a dodekafon Elliott Carter, a szerialista Milton Babbitt vagy az experimentalista John Cage valamelyik műve kívánkozott volna az összeállításba, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsük.
Az est amúgy olyan volt, mint a csermelyből folyóvá majd deltává szélesedő víz áradása. A vegyes eredetű zenei rétegeket egymásra montírozó Chichesteri zsoltárok (1965) hangjai visszhangtalanul haltak el a teremben. A zenekar és a kórus különösebb meggyőződés nélkül szólaltatta meg a kvalitásainak igazolására váró, háromtételes művet; az előadásra bizony ráfért volna még néhány próba. Barber The Lovers (A szeretők) című sodró erejű dalciklusa jobban járt, kifejező tolmácsolásban hangzott fel (szólót Ürmössy Imre énekelt), jóllehet a neoklasszikusként aposztrofált, valójában neoromantikus, expresszív, a dallam vezető szerepére és a világos megformáltságra nagy hangsúlyt fektető szerző egynemű, a dzsessz némely harmóniai és ritmikai eszközével is élő mérsékelten modern dalaiban nem fedeztük fel azokat a „szeretők vágyait felkorbácsoló jeleneteket", a „felfokozott erotikát", a „női szempárban feltáruló mindenséget", amire a műsorlap alapján számíthattunk volna. Talán azért, mert a kórus szövegéből vajmi keveset értettünk, noha angolul énekeltek.
Kötődés a hagyományokhoz
A koncert csúcspontja Bernstein 3. (Kaddis) szimfóniája (1963, átdolgozva 1977) lett. A minősítő szó fontos kulcs a mű megértéséhez. A zsidó származású amerikai szerzők második nemzedékének három jeles képviselője – Copland, Bernstein, Gershwin – közül ő az, akinek munkássága erőteljesen kötődik saját vallási és kulturális gyökereihez. A zsidó témák, egyházi énekek, biblikus vonatkozások több művében közvetlenül megjelennek, amint ez a szimfó- niája is mutatta.
A pazarló tehetségű, ugyancsak neoklasszicistaként emlegetett, eklektikus szerző fölöttébb sok – mű- és közzenei – forrásból merített, és sokféle műfajban alkotott. A nagyszabású, hatalmas apparátust – például a szokásosnál több ütőhangszert – igénylő, oratorikus jellegű szimfónia az esendő földi lét és a transzcendentális világ drámai ellentétére épül. A nagy oratorikus tradícióhoz kapcsolódó, megindítóan személyes, himnikus hangvételű műben Bernstein sikerrel fogta egységbe a különböző, olykor egymással kontrasztáló zenei elemeket. A mű egyik pillére az Atyával párbeszédet folytató narrátor énekbeszéde (a brit David McShaene kiváló előadásában), de fontos szerep jut a női szopránnak (Szabóki Tünde mélyen átélt énekével) és a gyermekhangnak (fiúkórus helyett a Bányai Júlia iskola karzaton elhelyezett vegyeskara) is.
A 3. szimfóniában minden a helyére került: a Debreceni filharmonikus zenekar teljes lendülettel játszott, a Debreceni Kodály Kórus meggyőző erővel énekelt, az est sikeréért odaadóan tevékenykedő, az amerikai zene vibráló sokféleséget magához szemmel láthatóan közel érző Szűcs Lajos karnagy jól kézben tartotta a folyamatokat.
A csermely a tengerbe ért.
(Hajdú-bihari napló, 1998)