A fuvola mestere (Matuz István érdemes művész)
Különböző emberek különbözőképpen ismerhetik Matuz István nevét. A legtöbben feltehetőleg azok vannak, akik soha nem hallottak róla. A zeneszerető, koncertlátogató közönség mint kiváló fuvolistát, a modern zene interpretátorát tartja számon. A szűkebb szakma azt is tudja róla, hogy nevéhez fűződik a fuvola megszólaltatásának új technikája, amely forradalmasítja a hangszer használatának lehetőségeit.
Matuz Istvánt az idén tavasszal érdemes művész címmel tüntették ki.
Budapesten él, de családja és zenei pályájának alakulása 1967 óta Debrecenhez is köti. Harmadéves zeneakadémistaként tanított először a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakiskolában, 1969-70-ben pedig a főiskolán Gulyás György mellett. A diplomáját 1970-ben szerezte meg, ezt követően több mint öt éven át Nyugat-Európa nagyvárosaiban tanult ösztöndíjasként. Kétszer, 1972-ben és 1978-ban nyert nemzetközi versenyt Párizsban. A francia fővárossal, pontosabban a Pierre Boulez vezette IRCAM-mal (a modern zene kutatására alakult intézet) maradandó kapcsolata alakult ki, azóta is rendszeresen részt vesz az intézet munkájában. Itt kezdte kidolgozni a fuvolajáték új technikáját is.
– A fuvola 17 nyílása a klasszikus technika szerint 30 ujjpozíciót tesz lehetővé – mondja erről. – Az általam kidolgozott rendszerben mintegy százezer a permutáció lehetősége. Ezeket a variációkat matematikailag és pszicho-akusztikailag rendszerezni kellett, hogy az alapvető törvényszerűségek kimunkálásával alkalmazhatóvá váljanak. Ennek feldolgozása még most is tart. Közben Nagy Attilával, a debreceni főiskola hangszer javítójával elkészítettük egy olyan fuvolának a prototípusát, amelyen a nyílások egymástól mechanikailag függetlenül nyithatók–zárhatók. Ezzel megszűntek a transzponáció eddigi akadályai, s lehetővé vált multifonikus (többszólamú) hangzások képzése. Ez teljesen új hangzásvilág felé nyit utat a hangszer számára.
A fuvola évszázadok óta a klasszikus zene egyik alaphangszere, megszólaltatásának különböző iskolái alakultak ki. Vajon mi indította Matuz Istvánt arra, hogy új technika kidolgozásával kísérletezzen?
– Akik ismernek, tudják, hogy nemcsak modern zenével foglalkozom. Szerencsém volt, hogy a klasszikus repertoárt igen fiatalon megtanultam: 14-15 évesen már szólistaként játszottam, Bach fuvolaszonátáit 19 évesen fejből szólaltattam meg. A két zene tehát mindig együtt létezett a számomra – de az nem érdekel, hogy a hagyományos iskolák felfogásában adjam elő. Tisztelem az archaikus előadásmódot, de nem tudok vele mit kezdeni, mert úgy gondolom, az előadónak is alkotónak kell lennie, aki a mai kor információit akkumulálja magában, s a mai kor emberének játszik. Az iskolák túlságosan bemerevedtek – az én ideáim más, egyénibb, expresszívebb előadásmódot részesítenek előnyben.
Kétségtelen, hogy Matuz István egyaránt játszik régi és kortárs műveket – s minden stílusban felsőfokú jelzőkkel méltatják teljesítményét a kritikák –, de neve elsősorban mégiscsak a mai kompozíciók megszólaltatásával kapcsolódott össze. Több magyar és külföldi szerző ajánlotta neki bemutatásra darabjait, s muzsikustársai olykor bizony csodálkoznak, hogy miként vállalkozik a gyakran rendkívül nehéz technikai feladatot jelentő szerzemények interpretálására. Akkor, amikor a szélsőséges kísérletek – aleatória, szerializmus – után világszerte vákuumba került a kortárs zene, nem lehet éppen hálás vállalkozás a legújabb törekvések képviselőjéül szegődni. S érdekes módon az ellenérzések nemcsak a közönség, de a szakma részéről is megnyilvánulnak.
– Én jobban hiszek a közönségben, mint a szakmában – vallja erről Matuz István. – Az előadásnak hatnia kell, élményszerűnek, egyértelműnek és nagy erejűnek lenni. Ha ez megvan, a közönség méltányolja a produkciót – feltéve, ha jó szándékkal közelít hozzá. Engem mindig is érdekelt a kommunikáció természete; tömeges hatása miatt ezért irigylem például a rockzenét. Magam az olyan szerzeményeket, zenéket szeretem, amelyek egy meghatározott törvényszerűségre épülnek. Másfelől azonban az is tagadhatatlan, hogy a kortárs zene több népszerűsítő magyarázatot kívánna, s a szerzőknek engedni kellene túlságosan komplex elképzeléseikből.
Matuz István hetente utazik Budapestről Debrecenbe órákat tartani. Az előadóművészet, az új hangzások kutatása és a pedagógia egységbe ötvöződik munkásságában. Szereti a főiskolát, mert jó műhelylehetőségnek tartja. Azt mondja, a modern zenében már nemzetközi híre, nimbusza van a debreceni intézménynek. Szerénysége miatt ugyan nem említi, de én hadd tegyem hozzá: ebben neki is jelentős érdemei vannak.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)