A kutya és a tölcsér (Az EMI 100 éve)
A világpiac klasszikus zenei lemeztermésének zömét előállító öt-hat nagy kiadó között kitüntetett helyet foglal el a londoni székhelyű EMI, amelyik a jogfolytonosság révén a lemeztársaságok doyenjeként 1997-ben ünnepli születése századik évfordulóját.
Az ilyen évforduló alkalmat kínál arra, hogy a lemezbarát egy percre megálljon, és elgondolkozzon azon, milyen hatással volt a zeneművészetre a hangrögzítés fejlődése. Ha meghallgatja az évfordulóra napvilágot látott tíz plusz egy lemezes, díszes kivitelű EMI-összeállítás (1897-1997 Centenary Edition) legelső és legutolsó felvételét, Edith Clegg énekesnő 1889-es Ave Mariáját, illetve Roberto Alagna tenorista 1995-ös énekét Massenet Werther c. operájából, úgy érezheti magát, mintha a 13 órás időutazás révén a középkorból az űrkorszakba lépett volna. Akkor tölcsérrel rögzített, sercegő, kezdetleges hang szólt – ma tökéletes hűségű, a jelenlét élményét nyújtó sztereóhangzást élvezhetünk. A hanglemezipar technikai fejlődésének szakaszai – az Edison féle cilinderes fonográfot tökéletesítő Emile Berliner lemezről megszólaló tölcséres gramofonja, az elektromos felvétel, a sztereóhangzás, a mikrobarázdás lemez, a hi-fi minőség, a CD megjelenése – a hangrögzítés olyan lépcsőfokai voltak, amelyek meghatározták a lemezkiadók művészeti és üzletpolitikáját is.
Az új hanghordozóhoz Amerika adta a technikát, Európa a kultúrát. Megható tanulmányozni az egykori dokumentumokat, amelyekből nyomon követhető az erőfeszítés, amivel az alapítók és követőik a technika csiszolásán, a művészi repertoár bővítésén fáradoztak. Ki tud ma már az úttörőkről, a londoni céget alapító William Barry Owenről, az első felvételvezetőről, Fred Gaisbergről s a művészi irányvonalat a harmincas évektől meghatározó Walter Leggéről? Pedig kapcsolatteremtő képességükkel, az Európát Londontól Szentpétervárig, Rómától Hannoverig behálózó stúdióikkal, gyáraikkal, ők biztosították a feltételeket ahhoz, hogy a fülét a gramofontölcsér előtt hegyező kutyát ábrázoló, nevezetes His Masters Voice embléma alatt megörökítődjenek a század nagy előadóinak, komponistáinak és zenekarainak felvételei.
Nekik köszönhető, hogy az EMI a művészek hallatlanul rangos sorát nyerte meg katalógusának. (Ezt kezdetben szó szerint kellett érteni, hiszen az előadók bizalmatlanul fogadták a hangrögzítés megjelenését.) Néhány név az impozáns listáról. 1900: Caruso, Sarasate, Patti. 1910: Saljapin, Paderewski, Tetrazzini. 1920: Segovia, Backhaus, Cortot. 1930: Gigli, Casals, Elgar, Toscanini, Walter. 1940: Kreisler, Lipatti. 1950: Callas, Karajan, Menuhin, Beecham, Furtwängler, Gobbi, Gieseking. 1960: Klemperer, Schwarzkopf, Gedda, Fischer-Diskau, los Angeles. 1970: Perlman, Domingo, Baremboim, Rostropovich. 1980: Previn, Muti, André, Marriner, Boskovsky. 1990: Rattle, Kovacevich, Hampson, Kennedy.
(Nem volna teljes a kép, ha említés nélkül maradna a popzene, amelyben az ötvenes évektől kezdve olyan neveket jegyeztek az EMI leányvállalatai, mint Cliff Richard, a Beatles, a Hollies, Manfred Mann, Joe Cocker, Diana Ross, a Queen, a Pink Floyd, David Bowie, a Blur.)
Ezek a klasszikus zenei előadók – másokkal, köztük a magyar Joachim Józseffel, Szigeti Józseffel és Bartók Bélával egyetemben – szerepelnek az EMI száz évét áttekintő, zene- és stílustörténeti adattárnak beillő, 241 felvételt illetve részletet tartalmazó páratlan kiadványban. Ez a visszatekintés azonban csak egyike a jubileumi vállalkozásoknak. A társaság 1997 során ünnepi koncertekkel, kiállításokkal, régi felvételek újrakiadásával ünnepli az évfordulót. Közülük kiemelkedik a Maria Callas halálának 20. évfordulójára megjelenő húsz CD az énekesnő olyan híres operafelvételeivel, mint a Norma, a Lammermoori Lucia, a Tosca, a Turandot és a Traviata; illetve az 1997-es év művészének választott amerikai Thomas Hampson baritonista lemeze.
A dinamikus kiadói tervekből ítélve az EMI úgy tekint a múltba, hogy az elkövetkező száz évre gondol. (EMI Classics)
(Hajdú-bihari Napló, 1997)