A legjobb zenekari muzsikus (Gellén László)
A művelődési miniszter határozatára minden hivatásos zenekarban megválasztották az év legjobb zenekari művészét. A Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar titkos szavazásán Gellén László oboista érdemelte ki ezt a címet.
Azt mondják róla, hogy őstehetség. Hogy ötven esztendőnként születik ilyen képességű muzsikus. Ő maga, amilyen szerényen és magától értetődően szemléli pályáját, valószínűleg tiltakozna a minősítés ellen. A tehetségen kívül még két további ismérvét feltételezi a jó muzsikusnak: borzasztó szorgalmasnak kell tudni lennie, és színes belső világgal, fantáziával kell rendelkeznie, hogy életet tudjon vinni a hangjegyekbe.
Ezek az adottságok természetesen kivételesek. De nem annyira, hogy birtoklásuk csak az ünnepelt szólisták kizárólagos tulajdonsága volna. Feltehetőleg ezért is született a szavazás ötlete: hogy jusson némi reflektorfény a háttérben csendesen dolgozó, de kiemelkedő képességű zenekari muzsikusoknak is. Gellén László persze nem egészen érzi magát e kategóriába tartozónak. Már ami a hátteret illeti.
„Első oboás vagyok, s az elsők mindig ott vannak a középpontban. Azok az igazán érdekesek, akik a csapatban játszanak. Senki nem venné észre, ha rosszabbul fújnák hangszerüket; ez egyszerűen lelkiismereti kérdés. S ezek a névtelen művészek valóban nem kapják meg a megfelelő figyelmet. Pedig zenekarban játszani a legcsodálatosabb: részt vehetünk az alkotás megszületésének gyönyörű folyamatában. Puccini-opera kísérése közben velem már megtörtént, hogy annyira átéreztem a drámát, olyan szent áhítat töltött el, hogy egyszerűen képtelen voltam játszani. Szólistaként már más helyzetbe kerülök, akkor már millió dolgot kell kontrollálnom és irányítanom.”
Nem kétséges, a zenekarban betöltött pozícióján kívül szólista teljesítményei is hozzájárultak a kitüntetés kiérdemeléséhez. De ezeket a lehetőségeket is zenekari muzsikusként kapta meg.
„Nem tudom miért, a zenekarból eddig nekem jutott a legtöbb szólófellépés. Talán azért, mert mindent szeretek játszani, a modern műveket is beleértve. Alapvetően romantikus alkat vagyok, különösen a mozgalmas műveket szeretem, no meg a szabadságot. A túl sok kötöttséget nehezen tűröm. Szerencsém van a hangszeremmel, mert minden zeneszerző szerelmes belé és nagyon szép dallamokat írnak rá. Egyébként nem az oboa a kedvenc hangszerem, hanem a klarinét. Azon kezdtem először játszani, de aztán az élet úgy hozta, hogy az oboánál maradtam.”
Ez az élet egyébként meglehetősen mozgalmas volt Gellén László számára. Hajdúböszörményben nevelkedett, zenei érzékére hamar fény derült. Reálérdeklődése ellenére nem sikerült a kiválasztott híradástechnikai, illetve erdészeti középiskolákba bejutnia, így került Budapestre, a Honvéd Központi Zenenövendék Iskolába. Hét évig volt katona, közben leérettségizett. Az iskola szimfonikus zenekarában előbb ütősként foglakoztatták („leghőbb vágyam, hogy amikor az oboa már nem megy ilyen szinten, ismét jó ütős lehessek”), majd a karcsú fúvókájú hangszert adták a kezébe. Nagyon jól ment rajta a játék, így maradt végül az oboa mellett.
„Aztán leszereltem, mert rájöttem, hogy nem nekem való a sereg. Három évre a kaposvári színházhoz kerültem, ahol mindenféle zenekarban játszottam, főleg persze operetteket. A zenei rugalmasság szempontjából kitűnő iskola volt ez az időszak. 1968-ban jelentkeztem a debreceni MÁV-zenekarba, s Rubányi Vilmos karmester rögtön felvett. 1970-ben bejutottam a nemzetközi oboaverseny középdöntőjébe, egy év múlva pedig vízválasztó következett életemben: Peruba, a limai szimfonikus zenekarhoz kerültem.”
Ennek története már-már legendába illő. Halász László Amerikában élő magyar származású karmester a debreceni zenekart dirigálta, amikor egy próba szünetében odaszólt Gellénnek: „Ha tehetném, ellopnám magát.” A fiatal oboista megnyugtatta: nem kell őt lopni, megy ő magától is. Egy év múlva mégis meglepetésként érte a Peruból érkező levél, hogy a karnagy személyes ajánlására felvették a limai együttesbe. A három és fél év, amit a dél-amerikai országban töltött, rengeteg szólófellépést hozott számára. Több perui szerző írt neki darabokat, amiket önálló estjein mutatott be a helyi közönségnek.
Az ígéretes kibontakozásnak azonban az egyre kínzóbb honvágy véget vetett. Hazajött, s újra elfoglalta helyét a debreceni zenekarban. Ennek már tíz éve, s azóta itt is pezseg körülötte a levegő: tagja a Debreceni Fúvósötösnek, tanít a hajdúszoboszlói zeneiskolában, vezeti a szoboszlói fúvós zenekart, és zenei szerkesztője az Alföld ifjúsági színpadnak (felesége, Karika Róza most nyerte meg az Aurora szavalóversenyt). Mindez összefügg alkatával: nem olyan típus, aki képes volna nyugodtan ülni babérjain.
„Nyüzsgő fajta vagyok, állandóan hajt a megismerés, a fölfedezés vágya. Keresem a lehetőségeket, mert az a véleményem, nem érdemes várni addig, amíg mások is felismerik valaki zsenialitását. Talán emiatt vagyok előrébb, mint a többiek.”
Azt is hozzáteszi, hogy az elismerés szinte az utolsó pillanatban érte, mert huszonöt év aktív muzsikálás után akár nyugdíjba is mehetne korkedvezménnyel. Fiús alkatát nézve az ember meglepődve hallgatja ezeket a gondolatokat. Mert oboistának lehet, hogy Gellén László már „öreg”. De amúgy még igazán fiatal, mindössze 42 éves. A legszebb férfikor.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)