A rend mint esztétikai élmény (Beszélgetés Matuz István fuvolaművésszel)

Matuz István fuvolaművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának tanára még nincs 32 éves, de máris jelentős hazai és külföldi pályafutás áll mögötte.

A budapesti Zeneművészeti Főiskolát 1970-ben végezte el, majd tanulmányait a brüsszeli konzervató­ri­um­ban folytatta, ahol később tanársegédként dolgozott tovább. Ezután három évig a belga Opera de Wallonie-Liege zene­karban játszott, majd 1975-től a debreceni főiskola tanára lett. 1978-ban Pierre Boulez meghívására fél évet ösztön­díjjal a párizsi akusztikai kutatóintézetben töltött. Több külföldi verseny díjnyertese, Európa számos országában koncertezett. Magyarországon eddig két önálló lemeze je­lent meg.

• Matuz István nevét szakmai körökben a fuvola­játék új technikájának kidol­gozása tette ismertté. Bár már erről sokfelé nyilatko­zott, megkérhetném arra, hogy lapunk olvasói számára is összefoglalja az új techni­ka legfontosabb ismertetője­gyeit?

– Lényege, hogy segítsé­gével a fuvolahangot összetettebben lehet megszólaltat­ni, mint eddig, ugyanis a billentyűket nemcsak sor­ban, a kromatikus skálának megfelelően, hanem egymás­sal kombinálva is lehet hasz­nálni, s e kombinációk per­mutációja eredményezi a kü­lönböző akkordokat. Tizenhét billentyű kétféle fedésmód­ját figyelembe véve annyi változat képzelhető el, amennyi a kettőnek a 17. hatványa, vagyis 131 072. Ez a technika továbbfejleszti azt a fajta hangzásideált, mit jó ideig folytattak fuvolán, úgy, hogy kitágítja a hangszer kifejezési lehetőségeit: na­gyobb szélsőségek érhetők el, több információ adható át.

• Ez az ön felfedezése?

– Inkább tendencia, tehát egymástól függetlenül többen jöttünk rá. Számomra ez iga­zolja a felfedezés objektív létét: egy megismerési folya­matot jelöl.

• Az új technika rendsze­re elvben érthető. De vajon az emberi fül képes-e felfogni a meg­annyi változatot?

– Pontosan ezek a kételyeink, amire még nem tudjuk a választ. Adva van egy összetett jelenségkomplexum, aminek esetleg az a veszélye, hogy percepciósan nem fog információt hordozni, mert képtelenség differen­ciálni köztük. Létét zenetörténetileg és esztétikailag csak a jó művek igazolhat­ják, amelyek figyelembe ve­szik az emberi fül befogadó­képességét.   Egye­lőre kevés ilyen mű született.

• De született: legújabb lemezén ön eljátssza Dubrovay László Matuziáda cí­mű sorozatá­nak egy darab­ját, amely már erre a tech­nikára épül.

– Ez inkább a kivételek közé tartozik; külföldön is komponálnak ilyen műveket, de nem nagyon szeretem őket, mert koncepciótlan, üres daraboknak tűnnek.

• Ön milyen szempontok szerint minősít egy művet koncepciózusnak és értékesnek?

– Elsősorban a szerkezet alapján, tehát bizonyos sta­tikai törvényeknek jelen kell lenniük. Nem hiába mond­ják, hogy a zene az építészet­hez hasonló, amelyben min­den téglának megvan a ma­ga szerepe. Én azokat a modern műveket rossznak tartom, amelyekben a hallgató nem érzi az építkezés logikai rendjét.

• Eltér-e a modern művek logikája a hagyományos szerkezetűekétől?

– Azt hiszem, nem. Abból kell kiindulni, hogy amikor zenét játszunk és hallgatunk, egy pszichológiai történés részesei vagyunk, ahol fe­szültségek és oldások, vára­kozások és kielé­gü­lések vált­ják egymást. Ilyen értelem­ben nincs és nem is lehet alapvető különbség. Az em­ber mindig ezt a pszicholó­giai mozgást fejezte ki a ze­nében, csak más és más rendszerben és esz­közökkel kezelte a hangokat.

• Beszélgetésünk szük­ségszerűen terelődött a kor­társ zenére, hiszen ennek ön az egyik első számú hazai tolmácsolója. Mi kell ahhoz, hogy valaki felvállalja a mo­dern zenét?

– Mindenekelőtt kíváncsi alkat, érdeklődés és mélyebb közlésre való törekvés, ami­re a mo­dern zenei irodalom ad lehetőséget. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a ré­gi zene ala­cso­nyabb r­endű, de akkor még egyszerűen nem ismerték a fuvolajáték­nak azt a technikáját, amit ma figyelembe vesznek a művek írásakor.

• Más viszony fűzi-e az előadót egy Bach-szonátához és egy Boulez-műhöz? Ön hogyan közelít a modern da­rabokhoz?

– A pszichológiai oldal – a feszültségteremtés és -ol­dás, amitől él és közlésképes a zene – minden muzsiká­ban közös. Én nem a monda­nivaló, hanem a strukturáltság szerint elemzem inkább a műveket, nekem a zenei jelentés elsősorban abból áll. A fogalmi mondanivalóval nem is törődöm, mert az szubjektív, és belemagyará­zásra ad alkalmat.

• Milyennek látja a kor­társ zene helyzetét?

– Úgy érzem, a közönség még ma is a romantikus ér­telemben vett zenét várja; azt fogadja be elsősorban, amelynek hallgatásakor azt hiszi, hogy érzelmileg kapott valamit. Tehát érzelmi szinten próbálja megragadni, nem intellektuálisan. Ez azonban leredukált percep­ció, s nem a mű megértése: nem vesz tudomást arról, hogy egy kompozíciónak van szerkezete, építkezése stb.

• Ez egyúttal sejteti az ön előadói koncepcióját is.

– Általában kétféle előadótípust tartanak számon. A romantikus, lobbanékony alkat minden lehetőséget ki­aknáz a poénok kijátszására. Az elemző alkat a mű szer­kezetét, rendszerét és bel­ső mozgását akarja bemutatni. A pregnánsság és pontosság az elképzelésem mindenféle zené­ről, tehát hogy minden abban a pillanatban felismerhető legyen, ne maradjanak amorf meg­oldások. Va­lójában klasszikus elvű elő­adásra törekszem.

• Mi lehet az oka a neo­klasszicista törekvéseknek? Talán valami tendenciát kell benne keresnünk?

– Ma, amikor ilyen hatal­mas technológiai fejlődésen megy át a világ – és ez ha­tározza meg a gondolkodá­sunkat más téren – nem tarthatjuk többé a zenét sem misztikus, romantikus, te­kintélyelvű valaminek. Amikor minden egzakttá, számokkal mérhetővé válik, a zene mint jelen­ség is objektivizálódik.

• Tudom, hogy nehéz pár mondatban kifejteni, de nem vész-e el az ember a ma­ga, ér­zel­meivel, képzeteivel, gondolataival ebben az objektivizálódásban?

– Ma már olyan bonyo­lult a zene, annyi tudo­mányággal van kapcsolata – ismerni kell az embert, az agy fiziológiáját, a pszicho­lógiát, a hallást, a hangok rendszerét, a fizikát, a törté­neti részt –, hogy szinte le­hetetlen átlátni minden összefüggést. Másrészt a tudo­mányos megismerés nem zár­ja ki az ember érzelmeit és egyéniségét; a tehetséggel párosult nagyfokú tudatosság vezethet el a teljességhez.

• Pedagógiai munkájá­ban hogyan tudja érvényesí­teni a zene értelmezéséről vallott néze­teit?

– Ha valaki hangszeren kezd tanulni, a hagyományos gondolkodással nem tud el­jutni a modern zenéhez. A tanításban is az a probléma, hogyan tegyük ezt egységes folyamattá. Ehhez az kellene, hogy kezdettől fogva más szemlélettel nevelkedjenek azok, akik a főiskolára ke­rülnek. Én megpróbálom ezt a fajta gondolkodási módot alkalmazni velük a régi ze­nétől kezd­ve. Azt várom, hogy amikor olyan ponthoz érkeznek, amit „ösztönösen" nem tudnak felfogni, akkor elemezzék a művet, ismerjék meg törvényszerűségeit. Nekem nagyon rokonszen­ves a tudományos szemlélet, a tudományos élet. Ott va­lóban meg kell küzdeni azért, hogy valaki elfogadtassa az igazát. Ami nem is az övé, hanem egy törvényszerűség, amit ő ismert fel. A zenében is vannak ilyen törvénysze­rűségek, s ezeket kell taní­tanunk. A jó előadás és a jó mű ezeken alapul; a hallga­tók számára ezek – akár ön­tudatlan – felismerése az igazi esztétikai él­mény.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)