A zene szolgálatában (Straky Tibor)
Kóstolgatom magamban a címet. Érzem, nem igazán szerencsés, mert manapság olyan sokszor hallunk „szolgálatról”, hogy már fenntartással fogadjuk a találkozásokat.
És mégis, Straky Tiborról szólva, egyszerűen nem lehet kikerülni a fogalmat, mert ha valaki, akkor ő igazán szolgálja a zenét: előadóművészként, pedagógusként, kritikusként is.
Meghatározó személyisége Debrecen zenei életének. A Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolának 1958 óta tanára, 1966 óta igazgatója. 1977-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatán is tanít. Mindezen túl a Bartók Béla nemzetközi kórusverseny művészeti titkára, a városi közművelődési bizottság tagja, és – ami számunkra lényegesebb – a Hajdú-bihari Napló zenekritikai rovatának vezetője. Olyan ember tehát, aki több „vasat” tart egyszerre a tűzben: szépen gyarapodó eredményekkel. Művészi, zenepedagógiai és ismeretterjesztő munkásságát egyaránt elismerte a Csokonai-díj is.
Vibráló, gyors beszédű ember. Az a fajta nyughatatlanság fűti, amely soha nem képes a megállapodottságra, s mindig új és új célok, vágyak elérésére hajtja. Ez persze nem jelenti azt, hogy hiányozna belőle a dolgok kellő átéléséhez szükséges elmélyültség. E nélkül nem lehet meg az, aki zenével foglalkozik. De nála ez nem zárkózottsággal és befelé fordulással, hanem olyan mozgékonysággal és nyitottsággal párosul, ami muzsikusok között valóban kivételes. Alighanem olykor maga is csodálkozik azon, hogyan jut annyi mindenre energiája.
Mert nézzük csak. Nemcsak zongoraművész, hanem annak a szakiskolának az igazgatója, amely megkülönböztetett feladatának tartja a helyi előadóművészek támogatását: a Kodály terem rendszeres helyszíne az így szerveződő hangversenyeknek, ő maga is gyakran dobogóra lép szólistaként vagy kamara formációkban.
Mint zenepedagógus és intézményvezető kötelezőnek érzi magára Kodály intő szavait („hangzásra bírni a néma berkeket”), de egyúttal hangsúlyozza a hangszeres képzés fontosságát is. Az előírt tananyagon túl a szakiskola egyaránt igyekszik műhelylehetőséget teremteni a vokális és a hangszeres zene csoportos művelésére; együttesei külföldön is szép sikereket érnek él. Hogy ebben milyen szerepe lehet az igazgatónak?
Straky Tibornak egy „hibája” van: hogy jó igazgató. Figyelmes, előzékeny, humánus, toleráns – s rengeteg időbe és fáradságba kerülhet mindenkivel megértőnek lenni. Manapság ez nem kifizetődő alapállás; nem is gyakorolják túl sokan.
Úgy hiszem, ez a tolerancia vezeti zeneszervezői és zenekritikusi munkálkodásában is. Ő ugyanis valóban felelősséget érez a város és a megye zenei életéért, s ahol csak teheti, kiveszi belőle a részét. Még soha nem hallottam, hogy azért, mert ebből személyes haszna származott volna. Feltételezem, hogy a kritikusi írógépét is szívesebben osztaná meg gyakrabban másokkal – de ha éppen senki nem ér rá, ő az, aki akkor is megy, akinek mennie kell, mert tudja, hogy ő az utolsó bástya. Azt is tudja persze, hogy olykor lehetne kritikusabb egy-egy véleményében – de hát ő belülről is éli a muzsikus életét, látja és megérti a körülményeket, s jó szíve mindig enyhébb ítéletre fogja tollát. Érdekes módon a művészektől emiatt soha nem érte kifogás.
De hát erről épp másfél éve beszélgettünk vele ezeken a hasábokon, a kritikusi tevékenységét méltányló Péterfy-emlékérem átvételekor.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)