A zenekritikus (Straky Tibor)
A héten nagy elismerés érte Straky Tibort, a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatóját, a Napló vezető zenekritikusát: munkásságának elismeréseként megkapta a Művészeti Alap idén először kiadott díját, a Péterfy István-emlékplakettet. Négy fővárosi zenekritikus mellett ő az egyetlen vidéki, akit erre érdemesítettek az első döntéskor.
A hatvanas évek elején elhunyt Péterfy István ismert alakja volt a magyar kritikai életnek: 45 éven keresztül írta haladó szellemű kritikáit az értékes és az új zene ügyét szolgálva. Miként a leírásban olvasható, a róla elnevezett emlékplakettet azoknak ítélik oda, akik az ő szellemében végzik tevékenységüket. Straky Tibor 1958 óta aktív részese Debrecen zenei életének, kritikái mintegy két évtizede jelennek meg a Naplóban és más országos lapokban. Beszélgetésünkkor elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan szolgálhatja egy zenekritikus ma a haladás ügyét, s milyen sajátos követelményeket szab az, hogy írásai napilapban látnak napvilágot.
– Könnyebb válaszolni a kérdés második felére – mondta. – A napilapos zenekritika egyik feladata az orientálás, a tájékoztatás; ilyenformán népművelő, ismeretterjesztő jellege nagyon fontos. Nemcsak bírál, hanem informál, felkelti a közönség érdeklődését, befolyásolja ízlését. Nem az a célja, hogy szakmai mélységekig hatoljon, hanem a szakszerűséget megőrizve, az igazat kimondva, ismeretterjesztést végezzen. Feladata még, hogy figyelemmel kísérje a helyi művésztanárok tevékenységét, ügyelve a helyes arányokra. Támogatnia, népszerűsítenie kell korunk legújabb zenei törekvéseit; segítenie a közönséget abban, hogy eligazodjon a másfajta befogadói magatartást kívánó művek világában.
– Ön is, mint munkatársai, másod- és harmad-foglalkozásként vállalják a zenekritikák írását. Egyéb elfoglaltságaik miatt aligha van arra lehetőségük, hogy külön készüljenek a hangversenyekre, hogy partitúrákkal a kezükben hallgassák a zenét. Mennyire lehet így követni az előadók elképzeléseit, s miképpen értékelni olyan műveket, amiket korábban nem ismertek?
– Ez valóban kulcskérdés. Sokszor előfordul az, hogy az első benyomásra kell hagyatkozni, ami bizony megszabja az írottak tartalmát. Akad olyan is, amikor a művet az előadás alapján ítéljük meg. Ismeretlen műnél elsősorban azt kell méltányolni, hogy vállalkoztak bemutatására. Van igény a zenekritikára, és vállalni kellett annak ódiumát, hogy nem lehetek olyan kritikus, mint azok a főhivatású kollégák, akik partitúrával a kezükben mondhatnak ítéletet. Ez azonban óvatosságra is készteti az embert. Akkor érzem magam igazan illetékesnek, amikor sokszor hallott mű hangzik el. Meg kell mondanom, ilyen szempontból még sincs nagyon nehéz dolgunk, mert a Filharmónia debreceni programja eléggé konzervatív, bezárul a XX. századi klasszikusokkal.
– Mennyire lehet objektív a kritikus? Mennyiben képes függetleníteni magát a szerzők és előadók rangjától, a közönség vélekedésétől és a körülményektől? Tudja-e teljes mértékben érvényesíteni az értékközpontúságot?
– A nagy művek és előadók kétségkívül hatnak az emberre, de azért kialakul a tudatosság, hogy nem szabad engedni ennek. Másfelől viszont jelentkezik a kényelmesség, hogy miért bíráljak én valakit, amikor az egész világ nagyra tartja képességeit. Ezt a vélekedést csak elősegíti a közönség spontán, ösztönös reakciója, a hibák fölött szemet hunyó lelkesedése. S a kritikusnak a közvélemény szócsövének is kell lennie. Ugyanakkor azonban nevelnie is kell a közönséget, felhívni a figyelmét az értékekre, de a sikerületlenebb teljesítményekre is.
– Szabad-e megkérdezni végezetül, hogy a kritikusnak mi a szíve szerint való, milyen zenei stílusokat kedvel legjobban?
– Ma elsősorban a barokk muzsikához kötődöm. Ebben látok örök értékű, egyetemes emberi mondanivalókat jól hangzó zenében megformálva. Fiatalon a XIX. század romantikája volt rám nagy hatással, majd egy ideig Bartók szerelmese voltam. Amellett, hogy zongoristaként minden zongorahangverseny érdekel, mégis főként a zenekari és oratorikus műveket hallgatom a legnagyobb kedvvel. És összetettsége miatt az operát, ebben a műfajban vagyok a leginkább fogékony az új törekvésekre is.
(Hajdú-bihari Napló, 1981)