Angol pacsirta (Edward Elgar)

 

Beszélhetünk Elgarról, a zeneszerzőről, és beszélhetünk Kennedyről, az előadóról. Hiányok várnak pótlásra: a főleg német tradíciókból táplálkozó magyar zenei tudatban az angol zene és előadó-művészet mostoha helyen van.

Edward Elgar (1857-1934), aki hegedűsként kezdte a pályáját, a késő romantikára tá­maszkodó egyéni stílusával jelentős hatást gyakorolt a brit zene fejlődésére. Nigel Kennedy hegedűs (újabban keresztnév nélkül) a nyolcvanas években feltűnt fiatal előadó-nemzedék virtuóz, extravagáns tagja, aki, eléggé el nem ítélhető módon, szűknek érzi a műfaji kor­látokat, és a klasszikus zene interpretálásán kívül a dzsessz- és a rockzene, illetve saját szer­zeményeinek tolmácsolásában is kedvét leli. Olyannyira, hogy 1992-ben kivonult a klasszikus zene világából, s az imént ecsetelt, más természetű kedvteléseinek szentelte az idejét.

Önkéntes száműzetése közben érte az 1997-ben fennállásának századik évfordulóját ünneplő EMI lemeztársaság felkérése, hogy a centenáriumi program keretében szíveskedjen lemezre venni Elgar Hegedűversenyét. Kennedy igent mondott, nem utolsósorban azért, mert partnere a legjobb angol karmester, a korábban vidékinek számító birminghami szimfo­nikusokat világhírnévre vezető Simon Rattle lett. Kennedy 1985-ben egyszer már lemezre játszotta Elgar legszemélyesebb hangvételű, háromtételes művét a Londoni Filharmonikus Zenekarral, Vernon Handley vezényletével; a felvétel az év lemeze lett Angliában. A két változat között a hegedűs saját értelmezése szerint jelentős különbségek vannak, az elsőnél jobban kötődött a kottához és a szerzői útmutatásokhoz, a másodiknál Jacqueline du Pré vagy Arthur Rubinstein szellemében szabadabbra engedte fantáziáját és beleérző képességét. (Van az EMI-nek egy 1936-os felvétele, a katalógus egyik becses darabja, amelyen az akkor 16 éves Yehudi Menuhin, a komponista dirigálásával szólaltatja meg a nehéz művet, sokkal több vibrátóval, technikailag kevésbé csiszoltan: izgalmas párhuzam.)

Elgar darabja mellé ezen a CD-n egy másik angol, Ralph Vaughan Williams (1872-1958, neve hiányzik a Brockhaus-Riemann zenei lexikon magyar változatából) Felszálló pacsirta című műve társul, amely elbűvülő módon idézi meg a vidéki Anglia auráját. Lám, betelt a papír, ismertetőnkben sok mindenről szó esett, a legkevesebb a zenéről. Meg kell hallgatni. {EMI Classics)

(Hajdú-bihari Napló, 1997)