Késztetés komponálásra (Szűcs Lajos)

Ha nem jön a véletlen, Szűcs Lajos, a debreceni zeneművészeti főiskola 48 éves docense ma kamionsofőr és autószerelő.

A sors azonban egy zenetanár személyében beleszólt az életébe, s a tehetséges gyerek a nyolcadik elvégzése után a szegedi művészeti szakiskola zeneszerzés szakán találta magát Vántus István növendékeként. Snitt, 1996. december 9-e, Debrecen: a Nemzeti Filharmónia kamarabérleti sorozatának keretében Szűcs Lajos szerzői estjére gyüle­kezik a közönség a Szent Anna-templomban.

Több mint 30 év telt el az első, záróvizsgára készült opus komponálása óta. A Zene­aka­démia elvégzése után a tanítás, a tudományos munka, a vezénylés elvonta a fiatal muzsikus energiáit a zeneszerzéstől. Az újabb inspiráció 1983-ban, váratlanul jött, s azóta, mint mondja, késztetéssé vált számára a komponálás. Mivel azonban nem ír sokat, és nem törődik saját menedzselésével, tudja, aligha számíthat arra, hogy a hazai élvonal befogadja. Ez azonban kevésbé érdekli, nem sértődik meg, ha azt mondják, hogy hát, igen... Fenntartja viszont magának a jogot arra, hogy ha leül és komponálni kezd valamit, abban komolyan higgyen. Szerénytelenség nélkül állapítja meg, hogy az idők során folyamatosan fejlődött, amiben nagy része van annak a praxisnak, amit a zeneművek oktatása és betanítása terén szerzett.

Nem hisz az ihletben. Nem tud magyarázatot adni arra, hogy a maga elé terített fehér kottapapír hogyan telik meg hangjegyekkel. Azt tudja csak és ez is hosszú felismerési folya­mat következménye –, hogy Isten nélkül nem lehet zenét szerezni. „Mezei hívőként" is inspi­rálónak tartja a vallást: az ember sorsa foglalkoztatja kozmikus méretekben és gyakorlatias szemszögből is. Gondolkodásának irányultságát művei címei is kifejezik: Ének az Úrnak, Ave Maria, Missa Natale. Az előbbi istendicsőítő dal a Sol Oriens kórus felkérésére született, s benne lüktet a spirituálé-, a dzsessz-, a big band-hangzás. Nem tagadja, lenyűgözi a feketék mozgása, s ahogy fogalmazza: előbújt belőle a néger.

Nem kötődik irányzatokhoz, nem érdeklik a divatok, a szakmai csoportosulások. Kedvte­lésből komponál, nyugodtan függetleníti magát az érdekkapcsolatoktól. A szép zenét szereti, s neki Bartók, Stravinsky, Honegger zenéje gyönyörű. Elsősorban vokális szerzőnek tartja magát, és arra törekszik, hogy amit komponál, az veríték nélkül megszólaltatható, őszinte, komoly, és az előadóknak, hallgatóknak egyaránt vonzó legyen. Eklektikáját posztmodernnek is nevezhetnénk, ha létezne ösztönös posztmodern. Nagyra értékeli, hogy szerzői estjét sokan támogatták szellemileg – ezt többre becsüli, mint ha valakik tízezrekkel járultak volna hozzá a koncert létrejöttéhez. A művészet mindig is szellemi összefogáson múlott, véli. Önmaga belső kétségeinek, vívódásainak leküzdéséhez a szentírás is hozzásegítette. „Ne rejtsétek a véka alá a lámpást!", idézi az intelmet. Akik jelen voltak, tapasztalhatták: Szűcs Lajos debreceni szerzői estjén erős fény áradt szét a zene templomában.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)