Mai magyar zeneszerzés (Feuer Mária: Pillanatfelvétel)
Az Élet és Irodalomban folytatott interjúsorozatának 1975-78 közötti időszakát átfogó anyagát jelentette meg Pillanatfelvétel címmel Feuer Mária az elmúlt év végén a Zeneműkiadó „Zeneélet" című népszerű sorozatában. A korábbi két gyűjteménnyel, a „88 beszélgetés"-sel és az „50 muzsikus műhelyében"-nel szemben a legújabb csokor egységes tematikájú: a mai magyar zeneszerzés helyzetét választotta vizsgálódása tárgyául.
Huszonkét alkotó, két zenetörténész, négy előadóművész fejti ki véleményét a könyv lapjain a Feuer Máriát leginkább érdeklő kérdésekről: a magyar és az európai zenei hagyomány szerepéről, alkotóművészetünk magyar jellegzetességeiről, a zenei folyamatosságról, az önértékelésről és a világ zenéjének megismeréséről, a korszerűség és a divat meghatározásáról, az alkotói egyéniség jelentőségéről és az elkötelezettségről. Ezek a kérdéskörök adják a könyv ívének fő vonalait, noha mellettük számtalan részprobléma is terítékre kerül.
Szerény hangú előszavában a szerző előrebocsátja: senki sem várhatja, hogy a vitával a homályos kérdések egy csapásra megvilágosodjanak, de a tisztázás szándéka talán valamivel hozzájárulhat a közös gondok megoldásához. S bár a nyilatkozat nem helyettesítheti a művet, az állásfoglalás azért hozzásegíthet a komponista jobb megértéséhez. Ügy tűnik, csakis az effajta viszonyulás eredményezhet olyan kérdésfeltevést, amire érdemleges válaszok érkezhetnek. Feuer Máriának sikerült elérnie, hogy izgalmas kérdéseire izgalmas válaszokat kapjon, s ez főként tárgyilagos, csöppet sem tolakodó, de azért határozott faggató módszerének köszönhető.
Vélhetnénk pedig, hogy nem volt könnyű a feladata. A kortárs zene jelenségei között még a szakmabelieknek is nehéz az eligazodás (ez gátolja az adekvát kritikai megközelítést is), hát még a nagyközönségnek, amelynek ízlésszintje egyes vélemények szerint fél évszázaddal marad el napjaink törekvéseitől. Kétségtelen, hogy a XX. század olyan vízválasztó a zene fejlődéstörténetében, amely a zenei hangzás, dramaturgia, eszköztár, funkció és befogadási mechanizmus új rendszerét hozta létre, amely – kisebb-nagyobb időeltolódásokkal – a magyar zeneszerzésben is jelentkezett. A keresés, a kísérletezés az új zene meghatározó eleme, s így állandó viták forrása lett, nem csökkentve ezzel a szakadékot a zene „termelése" és „fogyasztása" között.
A magyar zenének éppen ez lehet az előnye a nyugati zenével szemben: szerkezetéből következően társadalmunk nem degradálja áruvá a művészeteket, hanem a nép kulturális felemelkedésének egészébe igyekszik integrálni őket. Persze, hogy a nemes szándék még nem valósul meg töretlenül, azt ki-ki a maga területén tapasztalhatja, s nincs alapunk kétségbe vonni a vitában megszólaló Újfalussy József aggodalmát, aki szerint közgondolkodásunk nem látja át az esztétikai-művészi nevelés személyiségformáló funkciójának jelentőségét. Ezen kívánt javítani Feuer Mária interjúsorozata, s könyve megjelenésének ténye jelzi, hogy a magyar zeneszerzés ügye legalább szellemi életünk érdeklődésébe bekerült, jóllehet illuzórikus elvárás, hogy a kérdés belátható időn belül társadalmi problémaként vetődjön fel a mindennapi tudatban is.
A zene társadalmi szerepe, hatékonysága és érvényesülése egy következő sorozat témája lehetne, de egyelőre maradjunk a már befejezettnél. A könyv makacsul visszatérő gondolata valamiféle magyar jelleg keresése. A válaszolók többsége elismeri ennek létezését, s jegyeit a tartalmi igényességben, a szakmai felkészültségben, az etikai komolyságban és felelősségben, a művészi elmélyülésben, az építkezés következetességében, az egyéniség erejében látja. Ezt a bizonyítványt a szakma állítja ki saját magáról, s ha elfogadjuk, hogy az igazi művész a legszigorúbb ítész is, akkor csak tisztelhetjük a mai magyar zeneszerzőket.
Kérdés, hogy másutt is így viszonyulnak-e hozzájuk. Egyáltalán milyen a mai magyar zeneszerzés helyzete a nagyvilágban?
A kérdések messzire vezetnek el, egészen a korszerűség fogalmáig, a követhető utak kijelöléséig. Az ötvenes évek a magyar zenében is nagy károkat okoztak, a világ érdeklődése fokozatosan megcsappant, s a kedvezőtlen mérleg nyelvét a mostani nemzedékeknek kell helyrebillenteniük. Persze, aligha úgy, hogy az éppen futó divatáramlatok uszályába szegődnek; sokkal inkább a hagyományok újraértékelésével, a nyitottság és önállóság megőrzésével, az egyéni világok kifejezésével.
Ellentmondásos vélekedéseket vált ki ezzel kapcsolatban az Új Zenei Stúdió működése, azaz a magyar avantgárd megítélése. Annak lehet igaza, aki történelmi nagyvonalúságot és toleranciát kér a „vádlottaknak", mert hozzanak bár a kísérletezések esetenként torz eredményt, próbálkozások nélkül nem menne előre a világ, még kis hazánkban sem.
Érdekes része a könyvnek az, amely az elkötelezettség körülírására tesz kísérletet. A zenében, mint a formailag legkevésbé megragadható művészeti ágban, a tágabb (humánus) és szűkebb (kommunista) értelmű elkötelezettség is csak a legritkább esetekben, a szöveges alkotásokban érhető tetten. Elvárhatnánk, hogy helyenként Feuer Mária is állást foglaljon; de ő ezt a megkérdezettekre bízza. Következetes kérdéseivel úgyis végig jelen van, s ebben a műfajban mégiscsak a válaszok a fontosak.
(Hajdú-bihari Napló, 1978)