Miért szép századunk operája? (Egy könyv sugallatai)

Ha valaki az opera és a gazdaság között párhuzamot akarna keresni, talál­na egy olyan meg­ha­tározást, amit e két, egymástól megle­hetősen távol álló fogalom­mal kapcsolatban egy idő óta gyakran emlegetnek. Az ope­ráról szólva szinte azonnal a „válság" jelző ugrik tuda­tunkba; s ez a minősítés a gazdasági életet is egyre ál­talánosabban illeti.

Válságban az opera? Véle­mények és ellenvélemények, nyilatkozatok és cáfolatok hang­zanak el a műfaj­ról – miközben az operahá­zak zsúfolt nézőterek előtt tart­ják előadásaikat, s alig múlik el óra a rádióban, hogy vala­melyik adón ne csendülnének fel az opera irodalom reme­kei. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a zenedráma körül ki­bontakozott viták nem légből ka­pottak. Alaposabb vizsgá­lódás kiderítené, hogy az operaházak reper­toárján döntő többségben a romanti­kus korszak művei szerepel­nek, s jóval kevesebb hely jut századunk termésének, különösen a kortárs alkotá­soknak.

Bonyo­lult, ellentmondásos helyzet jellemzi ma az opera műfa­ját mind az alkotók, mind a közönség szemszögéből. Az opera 1637., az első nyilvános operaház megnyitásától kezdve tömegműfajnak szá­mít, ezért a közönség befo­gadói magatartásában min­dig is meghatározó szerepet játszott a megszokás, a ra­gaszkodás a már ismert és bevált formákhoz. Ugyanak­kor a zenei életben a század­forduló környékén végbe­ment radikális változások, a zenei eszköztár átértékelésé­re irányuló törekvések az operát sem hagyták érintet­lenül. Természetesen, ahogy nőtt a szakadék a századi muzsika és a közönség be­fogadói ízlése között, úgy távolodtak el az opera műfa­jának kedvelői is a kortárs operáktól. Akármennyire fájdalmasan érinti ez a jelenkor szerzőit, az opera és közönsége között a századforduló táján keletke­zett feszültségek mára sem enyhültek lényegesen. Verdi Aidájának előadása mindenkor biztos sikerre szá­míthat, de igen vegyes fo­gadtatás övezné, mondjuk, századunk egyik meghatáro­zó művét, Alban Berg Wozzeckjét.

Mivel magyarázható az al­kotói és közönségízlés ilyen különbözősége? Az okok közül itt csak néhányat említünk. A 19. századi operában már megfigyelhető az ária és a recitatívo közötti különbség eltűnése, s századunkra gyö­keresen átértékelődött a dal­lam fogalma: jószerével nem egyéb, mint hangok tetszőle­ges sora. A közönség viszont változatlanul ragaszkodik a dallamosság képzetéhez, a „tiszta, szép hangok" harmonikus sorrendjéhez. A dallam mellett megvál­tozott a ritmus is; szabályos­ságát elvesztve mindinkább az élőbeszéd lejtéséhez iga­zodott. Szembetűnően átala­kult a harmóniavilág, biro­dalma kiterjedt a dodekafóniára is.

De talán az említetteknél is fontosabb az opera drama­turgiájának átalakulása. A szövegkönyvek irodalmi ér­tékűek lettek, építkezésük technikájában megjelent a filmszerűség. A szerzők a zenedrama­turgiai eszközök között elősze­retettel alkalmazzák a hangszeres formákat, és kiaknázzák az emberi hangképzés megannyi lehe­tőségét az énekbeszédtől a ritmikus prózáig.

Ezek a változások olykor kétségtelenül sokkoló hatás­sal érték az érzelemdús, me­lo­di­kus áriákhoz szokott kö­zönséget. Ahhoz, hogy az új zenét és az új operát meg­hallgassák, hogy századunk muzsikája eljusson azokhoz, akiknek végül is íródik, új befogadói magatartásnak kellett s kell kialakulnia. Olyan szemléletnek, amely képes szakítani a zene tradi­cionális értelmezésével, s igyekszik megkeresni az új zenében is a szépet, a hozzá szóló komoly üzenetet.

De lehet-e századunk mu­zsikáját szépnek nevezni egyáltalán? Akinek ízlése mondjuk, Csajkovszkij vilá­gában talál önmagára, az Schönberg tizenkét fokúsága hallatán riadtan kap­csolja ki a rádiót. De vannak megfigyelések arról, hogy kétéves gyerekek egyaránt fogékonyan hallgatták az említett szerzőket; tehát a nyitott, a manipulatív hatá­soktól még érintetlen fül szá­mára mindkét szerző művei – mint hangzó anyagok – érdekesnek, s talán szépnek tűnnek. És utalhatunk arra az ismert folyamatra, amely az egész zenetörténeten vé­gigvonult, s amelyet ma a zenei alapfogalmak átértéke­léseként tartunk számon. Sok – ma már korszakalko­tónak tartott – művész pá­lyafutását kísérte a kortársak értetlenkedése – miért len­ne ez ma másképp?

Akárhogy is, a kortárs alkotók és hallgatók igényei közti szakadék nagymértékben nehezíti az új zeneművek és operák ér­vényesülését, az igazi értékek kiválasztódását. Bizonyosnak látszik az a megállapítás, hogy a „miért szép száza­dunk operája?" kérdés he­lyett adekvátabb a „miért igaz századunk operája?" – amint azt a napokban meg­jelent, s az előző kérdést címként választó magyar ta­nulmánykötet előszavának írója, Várnai Péter találóan megjegyzi.

Adekvátabb, mert ezekre a művekre valóban nem alkalmazható a „szép" esztétikai kategóriájának hagyományos értelmezése. Századunk operái olykor kifejezetten „csú­nyák", ha a „szép” klasszikus értelmében közelítjük meg őket. És szépek, ha a ránk rakódott zenei előítéle­tektől mentesen, az új zenei eszközök befogadására ké­szen hallgatjuk őket úgy, hogy a huszadik század em­berének problémáit keressük bennük. Az olyan mű­vekben, mint Schönberg: Mózes és Áron, Dallapiccola: Éjszakai repülés, Sztravinsz­kij: Az aranyifjú útja vagy Petrovics: C'est la guerre cí­mű alkotásai, korunk problé­mái fogalmazódnak meg egy komplex műfaj nyelvén, nagy művészi erővel.

Ezek a művek kétségtelenül problematikusabbak, mint a korábbi évszázadok alko­tásai: témájuk, szerkesztésük, zenei formájuk bonyolultsá­ga nehezebben átélhetővé te­szi őket. De a ma em­beréhez szólnak, s ha úgy közelítünk hozzájuk, hogy a modern kor kérdéseire keresünk választ bennük, igaz válaszokat kaphatunk. A hallgatónak alaposan meg kell dolgoznia a felismeré­sért, de ha eljut addig a pontig, akkor már bizonyára nem fogja sajnálni a fárad­ságot.

Ezek a gondolatok a Miért szép századunk operája? cí­mű könyv lapozgatása köz­ben, annak sugallatára fogal­mazódtak meg. Eredetileg recenzióként indultak, de az­tán önmaguktól eltértek a tárgytól. Mert végül is rend­kívül hasznosak az ilyen ki­adványok, amelyek közért­hetően, mégis tudományos igénnyel kívánják közelebb hozni olvasóikhoz századunk zenéjét – de maguk a tanul­mányok szerzői is tisztában vannak azzal, hogy semmi­lyen avatott magyarázat nem pótolhatja a zenehallgatást, a személyes találkozást az idé­zett művekkel.

A zenei ízlés általános fej­lődése számtalan tényező függvénye. A legfontosabb közülük azonban talán a mo­tiváció, az egyéni indíték, a megismerés vágya, amely ál­landóan hajtja az embert, hogy újabb és újabb terüle­teket hódítson meg a maga számára egyre bonyolultab­bá és áttekinthetetlenné váló világunkból. Ehhez kínálkoz­nak eszközül többek között századunk operái is.

(Miért szép századunk operája? Gondolat kiadó, 1979. Szerkesztette Várnai Péter. A kötetben elemzett operák szerzői: Debussy, Ravel, Richárd Strauss, Prokofjev, Berg, Janácek, Puccini, Schönberg, Sosztakovics, Gershwin, Dallapiccola, Britten, Menotti, Sztravinsz­kij, Petrovics, Szokolay.)

(Hajdú-bihari Napló, 1979)