Minimal zene (Steve Reich)
Steve Reich, mint a neve mutatja, nem magyar zeneszerző. Az Országos Filharmónia igazgatósága arra érdemesítette, hogy négy koncertből álló országos sorozatban ismertesse meg a magyar közönséggel életműve fontosabb darabjait.
Nem baj, hogy Steve Reich nem magyar, még kevésbé, hogy amerikai: a baj az, hogy a világ „egyik legnépszerűbb komponistája" titulus láthatólag nem váltotta ki a debreceni zeneszerető közönség érdeklődését. Mert ha a zeneművészeti főiskolások nem kapnak lehetőséget arra, hogy a kollégiumból alászállva díjtalanul, amúgy papucsosan megtöltsék az üres széksorokat, aligha állapíthatta volna meg az Amadinda együttes beszédes szóvivője, hogy nagyobb figyelem övezi a debreceni koncertet, mint a győrit. A négyrészesre tervezett sorozat jövőjét latolgatva így legalábbis krőzusnak kell lennie a filharmóniának ahhoz, hogy minden következmény nélkül finanszírozni tudja a vállalkozást.
A publikum persze lehet tudatlan, tájékozatlan a világ dolgaiban, amolyan Hortobágy mellyéki. De az is lehet, hogy töviről hegyire ismeri Steve Reich összes műveit, s azért maradt távol a nyitó koncerttől. Ez utóbbinak azonban elég kicsi a valószínűsége, máskülönben nem kellene a filharmóniának misszionáriusi szerepet felvállalva népszerűsítenie a korszakos komponista alkotásait.
A jelenlévők – egyébként telt házat produkálva – élőben találkozhattak az eddig lemezről és zongoraváltozatban ismert rövid Piano Phase, illetve a kb. nyolcvanperces, szünet nélkül játszott Drumming című kompozíciókkal. Az előbbi 1967-ből származik, s a ritmikai fáziseltolások újító elvén alapul; az utóbbi 1971-ben keletkezett, és az ütőshangszerekre, énekhangra és piccolóra írt dallamstruktúrák ismétlődésére (repetíciójára), időbeli eltolódására, s az ezek összegződéséből kibontakozó hangzatokra épül. A mikroszerkezetek monoton egymásutánisága, az apró elmozdulások újfajta befogadói magatartásra késztetik a melódiát és a harmóniát előtérbe állító európai zenén nevelkedett hallgatót. Vízválasztó az, hogy az ember képes-e ráhangolódni a ritmikus hullámzásra, a viszonylagos mozdulatlanságban tudomásul veszi-e a kis változtatások létezését, s egyáltalán: aláveti-e magát e redukált alkotói módszernek.
Nagy csábítás rejlik e konstrukciós technikában. Hátat fordít a konformista, civilizált kompozíciós gyakorlatnak, felidézi a primitív, törzsi népek szertartásszerű szokásait: a hangsúlyt a ritmusra és annak variációira helyezi. Vonzó tagadása ez az önmagukba zárt, emelkedett kultúráknak, de van egy szépséghibája: kiiktatja az alkotó egyéniséget, precíziós alkalmazottakká fokozza le a muzsikusokat. A repetíció ugyanis a muzsikus képességeinek csupán egy oldalát használja ki: a metronómszerű pontosságot és alkalmazkodást. A kreatív, érzelmi részvétel helyett az agy gépszerű működését igényli, nincsenek alanyi megjelenések, a közreműködők csupán az egész részeként juthatnak funkcióhoz a zenélés folyamatában. (Ezen az sem módosít, hogy az előadói apparátusnak lehetősége van az ütemszámot meghatározni.)
A nyugat-európai lemezboltokban külön címke alatt helyezik el a minimal (vagy repetitív) zene albumait, a vásárlás lehetőségét egyként felkínálva a klasszikus, illetve a popzene kedvelőinek. Magyarország, mint tudjuk, Kelet-Európában helyezkedik el. Repetitív zene? Steve Reich, Philip Glass, Terry Riley, Frederic Rzewski?
(ÚTON, 1989)