Nehezen nyíló ajtók (Tízéves a Debreceni Fúvósötös)

Részlet a Hajdú-bihari Napló 1971. június 13-i zenekritikájából: „Úgy érzem, nemcsak a Hazafia Népfront Kossuth utcai klubját zsúfolásig megtöltő zenebarátoknak jelentett komoly művészi élményt a Debreceni Fúvós­ötös bemutatkozó hangversenye. Szélesebb körben is jó volna ezt az együttest megis­mertetni, ifjúsági hangversenyektől a felnőt­tek bérleti koncertjeiig. A nagyzenekartól a kamarazenekaron át eljutottunk a fúvósötös kisebb együtteséig úgy, hogy a művészek mind debreceniek. A hangszeres zene külön­böző ágainak egymás mellett, a megfelelő arányokban való propagálása nagyban hoz­zásegíti a zene iránt érdeklődőket a széles körű tájékozódáshoz, zenei műveltségük dif­ferenciálódásához."

Straky Tibor tíz évvel ezelőtti köszöntő so­rai tele vannak feltételes módban fogalma­zott mondatokkal. Mintha írójuk a bemutat­kozás feletti öröme ellenére sem bízott volna abban, hogy a körülmények hosszabb távon is az együttes működését segítik majd. Sze­rencsére aggodalma nem volt megalapozott – de sajnos, valamit mégis megsejtett a jövőből. Abból tudniillik, hogy a Debreceni fúvósötös tíz év múlva is fennáll és létezik, de az eltelt évtized nem hozta el számára a várható kiteljesedést.

Talán ünneprontásnak tűnik ez a megálla­pítás a jubileum kapcsán, hiszen ilyenkor ál­talában az eredményeket, a sikereket szokás számba venni. Kétségtelenül kellemesebb feladat lenne ez most is, de akkor távol kerülnénk az együttes jelenének és lehetőségei­nek tárgyilagos megítélésétől. Ezzel pedig senkinek sem használnánk. Hiányérzetünk ugyanis nem az együttes játéktudásának, ké­pességeinek, törekvéseinek értékelésekor tá­mad. Hanem az eddig megtett útnak, a fel­lépések mennyiségének és minőségének mér­legelésekor. Véleményünk szerint ugyanis a tíz év alatt a Debreceni fúvósötös nem jutott felkészültségének, tehetségének meg­felelő számú és rangú játéklehetőséghez; többre, jobbra lenne képes, mint ahol jelenleg tart.

Hogy miért nem? A kérdés nem kerülhető meg, pedig a válasz meghaladja e cikk lehe­tőségének határait. Ezért csak néhány okot érinthetünk. Például azt, hogy amióta az ott­honi társasági kamarazenéléseket a gépzene hallgatása váltotta fel, azóta – mert nem elég látvá­nyosak – nincs kellő vonzereje a kis létszámú előadócsoportoknak, s így a fú­vósötösöknek sem. Pedig rugalmasabban, könnyebben és olcsóbban mozgathatók, mint a nagyzenekarok, tehát a hangversenyrende­ző szerveknek is érdemes volna jobban figyelni rájuk. A másik ok a koncert­szervezés sajátos ma­gyar mechanizmusa. Magyarországon ugyanis nincsenek menedzserek, impresszáriók; ha egy önkéntes társulás be akar kerülni a zenei érkeringésbe, akkor mindent magának kell intéznie: szervezni, közvetíteni, levelezni, ajánlkozni – márpedig a zenész mégiscsak zenész, akinek elsődlegesen nem ez volna a feladata. Ráadásul, ha az illető vidéki zenész, akkor ötszörösen nehéz a dolga, ismerve a magyar kulturális élet Budapest-centrikus­ságát. Nem a fellépés lenne a gond a Zene­akadémián – mondják erről a Debreceni Fúvósötös tagjai –, hanem a meghívás. El sem jutnak addig a lehetőségig, hogy képességeik meg­mé­ret­tessenek e legrangosabb zenei be­mutatkozó fórumon. Rádió? Televízió? Hanglemezgyár? Filharmóniai országos program? Túl messze vannak a tűztől ahhoz, hogy ilyesmire gondol­has­sanak.

Ha most úgy tűnik, hogy afféle provinci­ális panasznapot akarunk tartani a fúvós­ötös ju­bileuma ürügyén, akkor magunkat kell okolnunk a cikk szándékunktól eltérő mene­téért. Té­nyeket akartunk közölni csupán, úgy, ahogyan az együttes mindenféle önsajnálat nélkül tudo­másul veszi őket. Talán kis­sé túlságosan is természetesnek tartva a hely­zetet. Hobbi, kiegészítő, felüdítő ténykedés tudniillik az egyébként hivatásként a Deb­receni MÁV Filharmonikusok Zenekarában muzsikáló tagoknak a kamarazenélés, de pél­dául olyan körülmények között, ami­kor nem tudni előre, hogy mikor lesz a következő fel­lépés, nagyon nehéz összetartani bármilyen társulást.

Nem mondják, nem mondhatják persze azt, hogy a tíz év nyomtalanul telt el. Az Or­szágos Filharmónia helyi kirendeltsége és a Kölcsey Művelődési Központ jóvoltából a megyében már ismerik nevüket, sőt csere­kapcsolatok révén Szovjet-Litvániába és Ro­mániába is eljutottak. Sok ifjúsági koncertet adtak, rendszeresen járnak rendhagyó ének­órákra, tehát kiveszik részüket a zenei ismeretterjesztésből. Szerepeltek nagyzenekari bérleti hangversenyeken is, s a következő évadra minden eddiginél több, 21 ifjú­sági bérleti hangversenyre szerződtette őket a Filharmó­nia.

Nem kevés ez sem, de ők úgy érzik, hogy sokkal többre lennének képesek. Való igaz, ha eddig valahol kopogtattak, nem találtak zárt ajtókra, de az is az igazsághoz tartozik, hogy ezek az ajtók maguktól nem nyíltak ki. Kopogtatnak hát, hiszen együtt voltak eddig is, akkor is, ha volt fellépés, és akkor is, ha nem. A Debreceni Fúvósötös – Gömöri Atti­la (klarinét), Gellén László (oboa), Koós Gá­bor (fagott), Maruzsa János (kürt), Fodor Gábor (fuvola) és a kon­certjeiken közremű­ködő Halász Ildikó zongoraművész – május végén az újabb tíz évnek szóló optimizmus­sal és kedvvel adott jubileumi házi hangver­senyt a barátok, kollégák, támo­gatók örömé­re a MÁV Filharmonikusok székházában. Műsorukat, amelyen a fúvósirodalom klasszikus és modern darabjai mellett saját átirataik szerepeltek, ősszel a nagyközön­ségnek is szeretnék bemutatni, s ezzel a len­dülettel kezdeni az újabb, tizenegyedik évadot.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)