Piazzola, az idegen
Vajon miért van az, hogy miközben Neruda, Márquez, Vargas Llosa, Borges neve beépült irodalmi tudatunkba, a Nyugaton velük egy körben emlegetett Astor Piazzola muzsikusról alig hallott valaki Magyarországon? Csak nem azért, mert nem klasszikus zenét játszik, és Európa- és klasszikuszene-központú világképünkben nincs helye egy mégoly eredeti művésznek, mint a Buenos Aires-i tangóharmonikásnak? No, igen: tangó és harmonika. Az előbbi a latin-amerikai kultúrkörben fogant, drámai indulatokat hordozó zene és tánc, az utóbbi Piazzola hangszere, amellyel a tangót mint zenét a koncertpódiumok magaslataiba emelte.
Lelke hatalmas és tökéletlen – írta róla egyik méltatója; zenéje pedig varázslatos, érzéki és felkavaróan őszinte – tehetjük hozzá. Egyéni és huszadik századi hang, amely szülővárosa spanyol, német, zsidó és olasz kultúrájában gyökerezik. Nem véletlenül ihlette meg a komponált európai zene jeles előadóművészét, Gidon Krémer hegedűst, aki önálló lemezt szentelt Piazzola szerzeményeinek (Homage 'a Piazzola). A nyugati félteke kifinomult muzsikusa ezzel a CD-vel fejezi ki a dél-amerikai – egyébként zenét New Yorkban tanult – őstehetség iránti tiszteletét. A gesztus lefegyverző, az előadásmód pallérozottan artisztikus; de ne keressük benne Piazzola nyers erejét és elementáris lendületét, így sincs híján a drámaiságnak. A főhajtás nyomán remélhetőleg akadnak majd olyanok, akik az eredetire is kíváncsiak lesznek. (Nonesuch-Warner)
(Hajdú-bihari Napló, 1997)