Pornó a zenekari árokban

(Gondolatok zenei világképünkről)

Interjút olvasok. A lap a Varsóban angol nyelven megjelenő és az egész vilá­gon forgalmazott Jazz Fo­rum. A nyilatkozó: Mathias Rüegg, a Vienna Art Orchestra vezetője, karmestere, zeneszerzője. Többek között ezt mondja: „Figyelje csak meg, egy zenekar muzsiku­sai mit csinálnak a háttér­ben mondjuk a Máté Pas­sió előadása közben. Nem mondhatunk mást, mint hogy hamis és megjátszott az egész. Olyannal még nem találkoztam, hogy egy ko­moly jazz-zenekar tagjai pornó magazinokat lapozgat­tak volna egy koncerten. A klasszikus zene­ka­roknál ez mindennapos. Egy csomó vicc szól a zenekari muzsi­kusokról. Néha valóban hi­hetetlen dolgok játszódnak le a hangversenyeken."

Nem tudom, Magyarorszá­gon hány embernek van fo­galma arról, hogy kicsoda Mathias Rüegg és mi a Vienna Art Orchestra. Igaz, nem is lehet: a hét évvel ez­előtt Bécsben szerveződött művészeti csoportosulás le­mezei, hangfelvételei nincse­nek forgalomban nálunk. És ha volnának is: néhány száz jazzkedvelőn kívül a ku­tya sem venne tudomást ró­luk. Míg viszont a Máté Passió a hanglemezboltok alapkínálatába tartozó, a rádióban rendszeresen fel­hangzó alkotás: zenei tuda­tunk egyik építőköve.

De nehogy azt higgye bár­ki is a példából, hogy pár­huzamot akarok vonni Ma­thias Rüegg és Johann Sebastian Bach zenetörténeti jelentősége között. Ez ér­demtelen és oktalan kísérlet volna. Pusztán csak azt aka­rom érzékeltetni: kanonizált zenei értékrendszerünkben talán mégsem minden olyan egyértelmű. Ha a dolgok mé­lyére nézünk, talán fölfedez­zük azt, hogy a huszadik század végére komoly rések keletkeztek azon a zenei vi­lágképen, amely Európában évszázadok alatt kikristályo­sodott. S talán az eseménye­ket mindig lépéshátrányban követő rendszerező tudatunk is be kell, hogy lássa: hova­tovább elengedhetetlen a ze­ne nagy világtérképének át­rendezése, a birodalmak új­rafelosztása.

Komolyzene? Könnyűze­ne? Nagy zene? Kis zene? Homályos, nehezen körülírható kategóriák ma már. Mintha csak Wagner mű­veit lehetne komolyan ját­szani, s Thelonious Monk szerzeményei eleve kizárnák a komoly interpretálás lehe­tőségeit. Csak azért, mert a jazz nyelvén fogalmazód­tak. Természetesen logikus és szerves volt az a folya­mat, amely az európai műzene esztétikai jegyeinek és jelenlegi infrastruktúrájá­nak kialakulásához vezetett. De nem félek kimondani: a tömegkommunikációs for­radalom korában, akkor, amikor a világ valamely pontján történt események­ről a világ bármely más pontján perceken belül érte­sülhetnek, vészesen egyol­dalú gondolkodás uralja ze­nei felfogásunkat. S ez ben­nünket, két világ határán élő magyarokat különösen töprengésre kell, hogy kész­tessen.

Ismét Matthias Rüegget idézem: „Feltétlenül különb­séget kell tenni komoly ko­molyság és a nyugati-patetikus komolyság között." Igen, azt hiszem, ez lehet a kiin­dulópont zenei tudatunk át­rendeződésében. S ez nem­csak zenei kérdés, hanem a világlátás függvénye is. Be kell látnunk, hogy az európai műzene előállítását, forgal­mazását ma már jelentős mértékben öncélúság vezér­li. Megszilárdult, sőt meg­rögzült szokásrendszer és gondolkodási mechanizmus, amely tárgyát eszményített magaslatokba emelve alábe­csüli a személyiségjegyeket, és gátat gördít a kreativitás elé. Ez a zene – s ismét csak nem értékéről van szó! – mai formájában megle­hetősen antidemokratikus je­lenség: a privilegizált ki­sebbség nagy mecenatúrával támogatott ízlésterrorja a többség felett. A minősítés talán túlzónak tűnik, de szándékosan fogalmaztam erősebben, hogy a kontrasz­tok világosabban tűnjenek elő.

Nem tudom, mi történne akkor egy komoly zenei hangversenyen, ha a közön­ség nem a szent teheneknek kijáró néma áhítattal figyel­né a műsort, hanem – mint például a jazzkoncerteken szokás – történetesen távo­zásával fejezné ki elégedet­lenségét a produkció elégte­lensége miatt. Indokolja a megmerevedett szokásokon kívül valami is azt, hogy ugyanolyan elmélyült figye­lem illessen egy csapnivaló előadást, mint egy zseniális tolmácsolást? Mert gyakor­latilag ez történik. S ha már az előadói-befogadói viszony egyoldalúságáról esett szó: mi magyarázza azt, hogy a koncerteken 98 százalékban európai szerzők művei han­gzanak fel? Glóbuszunk ma már egyetlen nagy egy­ség: nem volnának érdemes zeneszerzők Latin-Ameri­kától Ausztráliáig, Japántól Izlandig? (Főiskolai tanárral beszélgettem a minap: nem tudta, kicsoda Philip Glass.)

A változtatás szükségessé­gének lényege azonban nem a műzene Európa-világ átrendeződésében fogalmazha­tó meg, hanem a műzene (klasszikus, kortárs), és a létező egyéb zenei formák egészségesebb arányainak megteremtésében. Hogy ne lehessenek olyan zenei mű­veltségű emberek, akik tud­ják, ki volt Liszt Ferenc, de soha nem hallottak még John Coltrane-ről, a gamelán zenéről, az inkák muzsi­kájáról, a rock klasszikus, műfajteremtő művészeiről vagy éppen Richárd Klaydermannról. Holott ők is az emberiség zenekultúrájának részesei; a zenei világkép csak velük együtt lehet tel­jes. Ismereteink a kozmikus korról nélkülük szükségkép­pen provinciálisak, vagy maximum Európa határáig terjednek. S ez ma már ke­vés. A kérdés az: fönn akarjuk-e tartani az abszo­lút értékek csak kevesek számára kiterjeszthető hege­móniáját, vagy szélesebb tö­megek előtt is kitárva a kapukat, beemeljük az érté­kek demokratikus birodal­mába mindazt, ami az egyéb zenei formákban komoly és méltánylandó emberi tartal­makat hordoz? Mert a ko­moly zene-szórakoztató ze­ne alternatívája (ami szerint zenei világképünk ma pola­rizálódik) nem alternatíva, hanem zsákutca; ami nem vezet sehová.

Igaz, magyar szimfonikus zenekaroknál én még nem láttam, hogy pornómagazino­kat olvastak volna. Csak Népsportot.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)

Ami a zenekari árokból kimaradt

Pornó a zenekari árokban (Gondolatok zenei világké­pünkről) címmel jelent meg írásom lapunk november 2-i számában, ami több olvasón­kat hozzászólásra késztetett. Válaszaik a következő sor­rendben követték egymást: 6-án Szatmári Endre A kü­lönvélemény jogán; 12-én Straky Tibor Hogyan is ál­lunk a zenei világképpen?; 18-án Vetési János: Mi van a zenekari árokban?; 23-án Kőszeghy Attila Zene-kultú­ra-világkép; 28-án Balogh József A szent tehén és egyebek; december 5-én Pá­los Zoltán Különvélemény a különvéleményről címmel fejtette ki véleményét a té­máról, illetve az azt követő megjegyzésekről. A vissza­jelzésekből ítélve a vitát élénk érdeklődés kísérte; ezért is látszik szükségesnek összefoglaló lezárása.

Cikkemben – amit a je­lek szerint kevesebben ol­vastak, mint a hozzászólá­sokat – három gépelt ol­dalon azt fejtegettem, hogy szükségesnek látom az euró­pai klasszikus zene bizonyos évszázadain alapuló, azt ka­nonizált értékrendként kép­viselő zenei tudatunk átren­deződését. A világ kulturá­lis rendjében bekövetkezett változásokon túl azért tar­tom ezt indokoltnak, mert úgy gondolom, hogy az; ér­tékek tartományában a klasszikus zene kétségbe nem vonható erényeinek szinte kizárólagos uralma elzárja az: utat a világ más tájain, más kulturális szfé­rákban keletkező zenei meg­nyilvánulások integrálásának lehetősége elől.

Ezek a nézetek vitára in­gerelték a megtámadottnak vélt fél, a klasszikus zenei szakma képviselőit: várható volt, hogy megszólalnak azok, akik érdekeiket, szu­verenitásuk körét sértve ér­zik. Ez így természetes. Magyarázatot csak arra nehéz találni, hogy a mundér védelmének miért kell gúnyo­lódó, mindenfajta más fel­fogást lekezelően elutasító mentalitásban megnyilvánul­nia. Óhatatlanul adódik a kérdés: valóban annyira fe­nyegetve érzik magukat a komolyzenei tábor egyes tagjai, hogy ez kiöli belőlük a tolerancia legcsekélyebb ké­pességét is? Ha ugyanis nem a szakmai felsőbbrendűség gőgjével, hanem az újfajta jelenségek iránti nyitottság­gal olvasták volna soraimat (mint Straky Tibor), rájö­hettek volna arra, hogy azok nem a klasszikus zene vitán felül álló magasrendű érté­kei ellen irányultak, hanem egy megkövült előállítási­ forgalmazási-befogadási me­chanizmus hege­mó­niáját kérdőjelezték meg. Egy tá­gabb, egyetemesebb, korsze­rűbb zenei világkép megte­remté­sének jegyében; olyan világképében, amely technikai-kozmikus korunk sajátosságaihoz ará­nyosab­ban igazodó, azokat termé­szetszerűbben tükröző zenei tudatban ölt testet. S ami elengedhetetlenné teszi az ismeretek átrendeződését, köreinek bővítését.

A hangsúly itt a zene ter­mészetes jelenlétén van. A zene mint az emberi lélek eredendően ösztönös igénye és megnyilvánulása ugyanis soha nem önmagáért való: mindig meghatározott szük­ségleteket fejez ki. A külön­féle zenék esztétikai és hasz­nálati értékét az adja meg, hogy e szükségletek kifeje­zésének a teljesség milyen igényével tesznek eleget. A zene története arra példa, hogy á kétféle érték nem szükségszerűen fedi egy­mást: esztétikailag kevésbé jelentős esetenként nagy használati értékre tehet szert és fordítva. Az elérhe­tetlen tökéletesség termé­szetesen az volna, ha a ket­tő szinkronban lehetne egy­mással.

Ha most őszintén akarunk szembenézni a jelenlegi helyzettel, akkor határozott válaszok helyett tapogatózó kérdések sokaságát látjuk sorakozni. „Legyen a zene mindenkié!" – olvashatjuk sűrűn Kodály Zoltán szálló­igévé vált óhajtását. De tisz­tázódott-e valaha is egyér­telmű­en, hogy milyen zene legyen mindenkié? S mi le­gyen azokkal, akiké nem le­het a klasszikus zene? Egy mai kamasz életében egy ötperces rockszám hasonló szerepet tölthet be, mint a régi, zárt faluközösségek­ben a népdalok. Elegendő lehet-e huszadik századi önis­meretünk, életfelfogá­sunk, világszemléletünk szá­mára, hogy zenei műveltsé­günk jószerivel kizárólag az európai műzenék barokk­ klasszikus-romantikus perió­dusának örökségére épül­jön? (Csak zárójelben: vajon je­lentős mértékben nem ép­pen ezeknek a maguk ide­jén kortárs zenéknek a vál­tozatlan előnyben részesíté­se zárja el &z utakat napja­ink kortárs zenéinek érvé­nyesülése elől?) Mennyiben tekinthető érvényesnek az a kategóriarendszer, amely képtelen magába illeszteni a különböző zenék jegyeit szintetizáló kísérleteket? Va­jon kultúránk mai szerkeze­te mennyiben képes oldani az ellentmondást esztétikai és használati érték, elit- és tömegkultúra sokszor mes­terségesen táplált elkülönü­lése között?

Tovább lépve: a klasszikus zene formatana kétségtele­nül kulcs a legtöbb ismert és gyakorolt zene megköze­lítéséhez. De lehet-e kizáró­lag klasszikus formajegyek alapján meg­érteni például a huszadik századi tömegzenei mozgalmak ritmusközpontú, erősen szociális töltésű tar­talmait? Nem segíthetné-e jobban, élményszerűbben a zenei képzést, nem úgy le­hetne-e hatékonyabban el­jutni a klasszikus értékekig is, ha például a tananyagok­ban helyet kapnának a hu­szadik századi táncstílusokat kísérő zenék jellegzetessé­gei? Hiszen a klasszikus ze­nék jó része egykor szintén tánczenéül szolgált! Le­het-e el (vissza) jutni a zene lényegéhez (aktív, alkotó műveléséhez) olyan oktatási metódus révén, amely dön­tően a reprodukálás passzív igényén alapszik, s tulajdon­keppen figyelmen kívül hagyja a zene birtokbavéte­lének személyes, kreatív fel­tételeit?

Magam a jazzt a hu­szadik század talán legígé­retesebb zenei kalandjának tartom, de sajnálnám,  ha a vita a klasszikus zene, illet­ve a jazz és a tömegze­nék ellentétére szűkült vol­na le. A lényeg ugyanis nem itt van. A lényeg – mint azt a nagy komponista, Duke Ellington is vallotta – va­lójában igen egyszerű: nin­csen nagy és kis zene, „könnyű" és „komoly" ze­ne, hanem csak jó és rossz zene van. Mindenfajta ze­nében vannak értékes és ér­téktelen produktumok, s az üzlet és a manipuláció ha­tása alól egyetlen műfaj, ágazat sem vonhatja ki ma­gát. A nyitott, szelektív ér­tékrendnek éppen az a tu­lajdonsága, hogy a zenét egy és oszthatatlan egésznek tekintve mindenben keresi és felmutatja a jót, a minő­séget. Számomra – s ezt erősítette meg a zenei vég­zettségű építész, Kőszeghy Attila hozzászólása is – a jazz két alapvető ismér­ve (a ritmikusság és az egyéniség kibontakoztatását igénylő rögtönzéses kreati­vitás) minden más eszköz­nél alkalmasabbnak tűnik korunk jellegének, lelkületé­nek kife­jezésére és megra­gadására – de csak mód­szert, s nem végső megol­dást adhat az alapkérdés megválaszolásához, S ez a kérdés megítélésem szerint a vita után sem más, mint hogy fenn akarjuk-e tartani az abszolút értékek csak ke­vesek számára kiterjeszthe­tő hegemóniáját, vagy a szé­lesebb tömegek fogékonysá­ga előtt is kitárva a kapu­kat beemeljük az értékek demok­ratikus(abb) birodal­mába mindazt, ami az egyéb zenei formákban komoly és méltánylandó emberi tartal­makat hordoz.

Talán, ha zenei világké­pünk ilyen értékrend sze­rint szerveződne, harmonikusabban ér­vényesülhetne a zene négy legfontosabb funkciója: a megújítás, az önkifejeződés, az élénkítés és a menekvés igénye is. S ak­kor a komolyzene hivatásos híveinek sem kellene attól tartaniuk, hogy a klasszikus értékeket megszünteti, ki­szorítja a másodrendű tu­catáruk dömpingszerű ára­dása.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)