Ünneplő énekesek (Harminc éves a Maróthy György Kórus)
Kórust köszöntünk: a harminc évvel ezelőtt, 1950-ben megalakult debreceni Maróthi György kórust. Azt az együttest, amely az eltelt három évtized alatt az amatőr debreceni kórusmozgalom reprezentánsává, a magyar kóruskultúra legnemesebb hagyományainak folytatójává, sok forró, hangulatú hazai és külföldi fellépés „hősévé” vált.
Hősévé, amennyiben ez a rendkívüli történelmi személyiségeknek fenntartott jelző alkalmas egy kórus működésének érzékeltetésére. Hiszen végül is a Maróthi kórus nem csinált mást harminc év alatt, mint fennmaradt és énekelt. Ám az, hogy ezt ennyi ideig és ilyen eredményekkel tette, mindenképpen kivételes fegyverténynek számít az öntevékeny művészeti csoportok sorában. Amatőr kórusról, független emberek önkéntes társulásáról van ugyanis szó, ahol a fegyelem kényszerítő eszköze csak a jó mű és a közösség, amiben mindenkinek öröme telik. Úgy tartja a szállóige, hogy egy kórust nem megalakítani, hanem megtartani a legnehezebb – és a Maróthi kórust már harminc éve éltetik az összetartás láthatatlan szálai. Pedig a karnak ezalatt legalább annyi nehézség, mint öröm jutott osztályrészül.
Az előzmények, mint jeleztük, 1950-ig, a Debreceni Népi Együttes megalakításáig nyúlnak vissza. De ha igazán pontosak akarunk lenni az események felidézésében, akkor meg kell említenünk az 1945-46-ban alakult Kollégiumi Kórus és elődje, a Kollégiumi Kántus működését, amely előzménye volt a népi együttes részeként megszerveződő, és 1959-ben Maróthi György néven önállóvá váló kórus indulásának. Ezek ismeretben érthetővé válik a névválasztás is: Maróthi György a XCVIII. században a Református Kollégium tudós polihisztor tanára volt, aki a Dávid-zsoltárokhoz írt zeneelméleti és gyakorlati kompendiumaival a világi dalokban is megvetette a többszólamú éneklés alapjait, és életre hívta a századokon át fennálló, híres kollégiumi kántust.
Ezt az örökséget vállalta fel Czövek Lajos karnagy vezetésével a népi együttes kórusa, amikor – eleinte csak műsorpolitikájának kialakításával, később a név felvételével is – Debrecen múltjában kutatva felfedezte annak a férfiúnak a munkásságát, aki nagymértékben hozzájárult a magyar zeneelmélet és kóruskultúra fejlődéséhez. Érzékeltetni akarták a választással egyrészt a történeti folytonosság vállalását, másrészt abbéli véleményüket, hogy a város múltja is szolgál olyan példával, amelyet egy helyi kórus méltán magáévá tehet.
Ez az irány és érdeklődés már az ötvenes években jellemezte a népi együttes kórusát, noha elsődleges feladataikat az akkori kultúrpolitika követelményei határozták meg. Emellett azonban már ekkor vállalkoztak olyan hangversenyekre, amelyekben a zeneirodalom legnagyobb remekműveit szólaltatták meg, például Mozart Requiemjét, Haydn Évszakok című oratóriumát és Kodály Psalmus Hungaricusát. Ezek a rendkívüli közönségsikert aratott koncertek akkoriban nemcsak a kórus érettségét bizonyították, hanem komoly művészetpolitikai tettnek is számítottak, és jelezték, hogy a kar szűknek érzi a népi együttes megkívánta repertoár kereteit.
Az önállósulás és Maróthi György nevének felvétele végül is 1959-ben következett be – egy olyan időszakban, amikor itt nem részletezhető körülmények hatására elsorvadt az addig virágzó debreceni amatőr kóruskultúra. A kellő anyagi és erkölcsi támogatás hiánya, a mellőzöttség, a próbatermi gondok és ezeknek következményeként az utánpótlás biztosításának nehézségei a többi énekkar mellett a Maróthi György kórust is rendkívül megviselték, létében fenyegették. A nélkülözések miatt a régi kórustagok egy része lemorzsolódott, az újakat nem vonzották a kilátások.
De ebben a nehéz időszakban is akadtak olyan kórustagok, pártolók – és mindenekelőtt Czövek Lajos karnagy –, akik hittek abban, hogy a megkezdett munka nem vész élt hogy a vállalt törekvések megvalósulhatnak. Nekik lett igazuk – de mennyi keserűség; kudarc, sikertelenség „gazdagította” tapasztalataikat, amíg ez bebizonyosodott! 1967-ben alakult meg a megyei művelődési központ, amely ettől kezdve dr. Gyarmathy Kálmán vezetésével „gazdájává” vált a Maróthi kórusnak. Ettől az évtől számíthatjuk a kórus stabilizálódásának, művészi színvonala felívelésének kezdetét, ami végül a hivatalos szervek támogatását is kiérdemelte. Az 1953-as bukaresti VIT után tizennégy évvel újra külföldi útra, Lublin testvérvárosba küldték a kórust, s az új lehetőség érthető hatással sokszorozta meg az összetartozás érzését. Kialakult a törzsgárdatagság, s ezután általában kétévenként komoly művészi feladatot adó oratórium vagy kantáta került a kórus műsorára, növelve népszerűségét, emelve szakmai tekintélyét.
Az utóbbi évtizedből csupán néhány emlékezetesebb mű címét említjük ezúttal: Monteverdi: Orfeo, Liszt: Missa Choralis, Schütz: Karácsonyi oratórium, Vivaldi: Glória, Bach: Motetták, Kodály: Székelyfonó, Sárai: Krisztus vagy Barabás. A névsor talán érzékelteti, hogy a Maróthi kórus valamennyi kor stílusában jártas, de a legnagyobb előszeretettel a barokk műveket és Kodály Zoltán szerzeményeit tűzi műsorára. A repertoárt elsősorban a capella művek alkotják – közülük igyekeznek kevésbé ismerteket bemutatni –, de a kórústagok és a közönség egyaránt igénylik a nagyobb lélegzetű alkotások előadását is. Időnként modern művek tolmácsolására is vállalkoznak, példa erre Sárai Tibor nagy szakmai elismerést kiváltott darabja.
A Maróthi kórus ma már fontos szerepet tölt be Debrecen és Hajdú-bihar megye zenei életében. Évenként új művekből önálló hangversenyt ad, rendszeresen közreműködik állami, társadalmi ünnepeken, vidéki koncertjeivel zenei ismeretterjesztést végez. Többször szerepelt a rádióban, televízióban, rendszeresen részt vesz az amatőr kórusok minősítő bemutatóján, ahol legutóbb az egyik legmagasabb fokozatot, a „Hangversenykórus” címet érdemelte ki. A harmincéves fennállás alkalmából megkapta a „Kiváló Együttes” cím végleges fokozatát. Eddig nyolc európai országban vendégszerepelt; legnagyobb sikere az 1979-es hágai nemzetközi kórusverseny vegyes kari kategóriájának megnyerése. 1968 óta minden alkalommal részt vett a debreceni Bartók Béla nemzetközi kórusversenyen: ezen a nyáron az egyik esti koncerten kiemelkedő teljesítményt nyújtott a kibővítet kórus Kodály: Budavári Te Deum című művének bemutatásával.
A szükségképpen tényszerű felsorolás is jelzi, hogy egyenletesen felfelé ívelő, komoly sikereket kivívó harmadik évtizedet tudhat maga mögött a Maróthi kórus. Ideje hát, hogy azokról is szóljunk, akik mindennek részesei voltak: a kórus tagjairól. A csoport belső életét kórustanács irányítja – elnöke dr. Soós Árpád, az egyik legrégibb tag; művészeti titkára Berényi Rozália –; a felkészülést kiváló szakemberek segítik, Czövek Lajos művészeti-díjas karnagy vezetésével. A látványos külföldi és hazai sikerek mellett a nagyközönség előtt természetszerűleg rejtve marad a kórus életének ama oldala, amely mindezt megalapozza: a sok fáradságot, áldozatot követelő próbák sorozata, a felkészülés az újabb és újabb feladatokra.
A Maróthi kórusban harminc év alatt rengetegen megfordultak, benne és általa sokan jegyezték el magukat a zeneművészet értékeivel. Ma az átlagéletkor harminc év alatt van, s a legkülönfélébb foglalkozású tagság fele törzsgárdistának számítható. És a művészi eredmények mellett legalább olyan sikerként könyvelhető el az, hogy a kórus tagjait a közös éneklés szeretete közösséggé kovácsolta össze; olyan emberek baráti gyülekezetévé, akik a próbákon és fellépéseken kívül is szívesen időznek egymás társaságában, egymás örömére.
Azt kívánjuk a megalakulása harmincadik évfordulóját ünneplő Maróthi kórusnak, hogy miként a megpróbáltatások, úgy a sikerek éveiben is jó példával járjon elől a kórushagyományok ápolásában, a kórusművészet szépségeinek felmutatásában.
(Hajdú-bihari Napló, 1980)