Ünneplő énekesek (Harminc éves a Maróthy György Kórus)

 

Kórust köszöntünk: a har­minc évvel ezelőtt, 1950-ben megalakult debreceni Maróthi György kórust. Azt az együttest, amely az eltelt három évtized alatt az ama­tőr debreceni kórusmozga­lom reprezentánsává, a ma­gyar kóruskultúra legneme­sebb hagyományainak foly­tatójává, sok forró, hangula­tú hazai és külföldi fellépés „hősévé” vált.

Hősévé, amennyiben ez a rendkívüli történelmi sze­mélyiségeknek fenntartott jelző alkal­mas egy kórus működésének érzékeltetésé­re. Hiszen végül is a Maróthi kórus nem csinált mást harminc év alatt, mint fennmaradt és énekelt. Ám az, hogy ezt ennyi ideig és ilyen ered­ményekkel tette, mindenképpen kivételes fegyverténynek számít az öntevékeny művészeti cso­portok sorában. Amatőr kó­rusról, független emberek önkéntes társulásáról van ugyanis szó, ahol a fegyelem kényszerítő eszköze csak a jó mű és a közösség, amiben mindenkinek öröme telik. Úgy tartja a szállóige, hogy egy kórust nem megalakíta­ni, hanem megtartani a leg­nehezebb – és a Maróthi kórust már harminc éve él­tetik az összetartás láthatat­lan szálai. Pedig a karnak ezalatt legalább annyi ne­hézség, mint öröm jutott osztályrészül.

Az előzmények, mint jeleztük, 1950-ig, a Debre­ceni Népi Együttes megala­kításáig nyúl­nak vissza. De ha igazán pontosak akarunk lenni az események felidé­zésében, akkor meg kell em­lítenünk az 1945-46-ban alakult Kollégiumi Kórus és elődje, a Kollégiumi Kántus műkö­dé­sét, amely előzmé­nye volt a népi együttes ré­szeként megszerveződő, és 1959-ben Maróthi György néven önállóvá váló kórus indulásának. Ezek ismeretben érthetővé válik a névvá­lasztás is: Maróthi György a XCVIII. században a Refor­mátus Kollégium tudós poli­hisztor tanára volt, aki a Dávid-zsoltárokhoz írt zeneelméleti és gyakorlati kom­pendiumaival a világi da­lokban is megvetette a több­szólamú éneklés alapjait, és életre hívta a századokon át fennálló, híres kollégiumi kántust.

Ezt az örökséget vállalta fel Czövek Lajos karnagy vezetésével a népi együttes kórusa, amikor – eleinte csak műsorpolitikájának ki­alakításával, később a név felvételével is – Debrecen múltjában kutatva felfedez­te annak a férfiúnak a munkásságát, aki nagymértékben hozzájárult a magyar zeneelmélet és kórus­kultúra fejlődéséhez. Érzé­keltetni akarták a válasz­tás­sal egyrészt a történeti foly­tonosság vállalását, másrészt abbéli véleményüket, hogy a város múltja is szolgál olyan példával, amelyet egy helyi kórus méltán magáévá te­het.

Ez az irány és érdeklődés már az ötvenes években jel­lemezte a népi együttes kó­rusát, noha elsődleges fel­adataikat az akkori kultúr­politika követelményei határozták meg. Emellett azon­ban már ekkor vállalkoztak olyan hangversenyekre, amelyekben a zeneirodalom legnagyobb remekműveit szólaltatták meg, például Mozart Requiemjét, Haydn Évszakok című oratóriumát és Kodály Psalmus Hungaricusát. Ezek a rendkívüli kö­zönségsikert aratott koncer­tek akkoriban nemcsak a kórus érettségét bizonyítot­ták, hanem komoly művé­szetpolitikai tettnek is szá­mítottak, és jelezték, hogy a kar szűknek érzi a népi együttes megkívánta reper­toár kereteit.

Az önállósulás és Maróthi György nevének felvétele végül is 1959-ben követke­zett be – egy olyan időszak­ban, amikor itt nem részle­tezhető körülmények hatá­sára elsorvadt az addig vi­rágzó debreceni amatőr kó­ruskultúra. A kellő anyagi és erkölcsi támogatás hiánya, a mellő­zöttség, a próbatermi gondok és ezeknek követ­kezményeként az utánpótlás biztosításának nehézségei a többi énekkar mellett a Ma­róthi György kórust is rend­kívül megviselték, létében fenyegették. A nélkülözések miatt a régi kórustagok egy része lemorzsolódott, az úja­kat nem vonzották a kilátá­sok.

De ebben a nehéz időszak­ban is akadtak olyan kórus­tagok, pártolók – és min­denekelőtt Czövek Lajos karnagy –, akik hittek ab­ban, hogy a megkezdett munka nem vész élt hogy a vállalt törekvések megvaló­sulhatnak. Nekik lett igazuk – de mennyi keserűség; ku­darc, siker­telenség „gazdagí­totta” tapasztalataikat, amíg ez bebizonyosodott! 1967-ben alakult meg a megyei mű­velődési központ, amely et­től kezdve dr. Gyarmathy Kálmán vezetésével „gaz­dájává” vált a Maróthi kó­rusnak. Ettől az évtől szá­míthatjuk a kórus stabilizálódásának, mű­vészi színvo­nala felívelésének kezdetét, ami végül a hivatalos szervek támogatását is kiér­demelte. Az 1953-as bukares­ti VIT után tizennégy évvel újra külföldi útra, Lublin testvér­városba küldték a kó­rust, s az új lehetőség érthe­tő hatással sokszorozta meg az összetartozás érzését. Ki­alakult a törzsgárdatagság, s ezután általában kétéven­ként komoly művészi felada­tot adó oratórium vagy kan­táta került a kórus műsorá­ra, növelve népszerűségét, emelve szakmai tekintélyét.

Az utóbbi évtizedből csupán néhány emlékezetesebb mű címét említjük ezúttal: Monte­verdi: Orfeo, Liszt: Missa Choralis, Schütz: Karácsonyi oratórium, Vivaldi: Gló­ria, Bach: Motetták, Kodály: Székelyfonó, Sárai: Krisztus vagy Barabás. A névsor talán érzékelteti, hogy a Maróthi kórus valamennyi kor stílusában jár­tas, de a legnagyobb elősze­retettel a barokk műveket és Kodály Zoltán szerzeményeit tűzi műsorára. A repertoárt elsősorban a capella művek alkotják – közülük igye­keznek kevésbé ismerteket bemutatni –, de a kórústagok és a közönség egyaránt igénylik a nagyobb lélegzetű alkotások előadását is. Időn­ként modern mű­vek tolmá­csolására is vállalkoznak, példa erre Sárai Tibor nagy szakmai elismerést kiváltott darabja.

A Maróthi kórus ma már fontos szerepet tölt be Debrecen és Hajdú-bihar megye zenei életében. Évenként új művekből önálló hangver­senyt ad, rendszeresen köz­reműködik állami, társadal­mi ünnepeken, vidéki kon­certjeivel zenei ismeretter­jesztést végez. Többször sze­repelt a rádióban, televízió­ban, rendszeresen részt vesz az amatőr kórusok minősítő bemutatóján, ahol legutóbb az egyik legmagasabb foko­zatot, a „Hangversenykórus” címet érdemelte ki. A har­mincéves fennállás alkalmá­ból megkapta a „Kiváló Együttes” cím végleges foko­zatát. Eddig nyolc európai országban vendégszerepelt; legnagyobb sikere az 1979-es hágai nemzetközi kórusver­seny vegyes kari kategóriájá­nak megnyerése. 1968 óta minden alkalommal részt vett a debreceni Bartók Bé­la nemzetközi kórusverse­nyen: ezen a nyáron az egyik esti koncerten kiemelkedő teljesítményt nyújtott a ki­bővítet kórus Kodály: Bu­davári Te Deum című művé­nek bemutatásával.

A szükségképpen ténysze­rű felsorolás is jelzi, hogy egyenletesen felfelé ívelő, komoly sikereket kivívó har­madik évtizedet tudhat ma­ga mögött a Maróthi kórus. Ideje hát, hogy azokról is szóljunk, akik mindennek részesei voltak: a kórus tag­jairól. A csoport belső életét kórustanács irányítja – el­nöke dr. Soós Árpád, az egyik legrégibb tag; művé­szeti titkára Berényi Rozá­lia –; a felkészülést kiváló szakemberek segítik, Czövek Lajos művészeti-díjas kar­nagy vezetésével. A látvá­nyos külföldi és hazai sike­rek mellett a nagyközönség előtt természet­szerűleg rejt­ve marad a kórus életének ama oldala, amely mindezt megalapozza: a sok fáradsá­got, áldozatot követelő pró­bák sorozata, a felkészülés az újabb és újabb feladatok­ra.

A Maróthi kórusban har­minc év alatt rengetegen megfordultak, benne és ál­tala sokan je­gyezték el ma­gukat a zeneművészet érté­keivel. Ma az átlagéletkor harminc év alatt van, s a legkülönfélébb foglalkozású tagság fele törzsgárdistának számítható. És a művészi ered­mények mellett legalább olyan sikerként könyvelhető el az, hogy a kórus tagjait a közös éneklés szeretete kö­zösséggé kovácsolta össze; olyan emberek baráti gyüle­kezetévé, akik a próbákon és fellépéseken kívül is szíve­sen időznek egymás társasá­gában, egymás örömére.

Azt kívánjuk a megalaku­lása harmincadik évforduló­ját ünneplő Maróthi kórus­nak, hogy miként a megpró­báltatások, úgy a sikerek éveiben is jó példával járjon elől a kórushagyo­mányok ápolásában, a kórusművészet szépségeinek felmutatásá­ban.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)