Ütőhangszerek vonzásában (Debreceni Ütőhangszeres Együttes)
Kontinensünk zenéjét sohasem a ritmus hegemóniája jellemezte. A melódia és a harmónia évszázadokat átívelő uralma után kísérletező kedvű zeneszerzők századunkban fedezték fel az ütőhangszerek ritmikai és hangszíngazdagságában rejlő lehetőségeket, s felismerésük új dimenziókat nyitott a zene birodalmában.
Újat? Ha újnak lehet nevezni azt, ami a zene őseredetéig nyúlik vissza s ma is a világ népzenéinek döntő hányadát alkotja, akkor Stravinsky, Bartók, Varese, Xenakis, Reich valóban új elemekkel gyarapította az európai muzsika kifejezőkészletét. Ám hiába vezethető vissza az ütőhangszerek használata a zene gyökeréig, megjelenésük napjaink hangversenygyakorlatában Is inkább rendhagyó érdekességek, mint természetes részvételnek számít. Az pedig valósággal ritka alkalom, hogy egy koncert kizárólag ütőhangszerek játékára épüljön.
Hangversenyzenekarok említésekor az átlag zenehallgatónak aligha jutna eszébe ütősegyüttesek neve. E hangszerpark foglalkoztatása időt, fáradságot, költségeket nem kímélő vállalkozás; nem csoda, ha néhány megszállott csoporton kívül nincsenek követői e zenei ágnak. Pedig a hangszercsalád gyarapodó irodalma és az alkalmanként pódiumra kerülő együttesek nagy érdeklődéssel kísért bemutatkozásai meggyőzően bizonyítják, hogy értő, avatott előadásban az ütőhangszerek is teljes értékű élményt képesek nyújtani, sőt színeikkel, dinamikai árnyalataikkal, ritmusvariációikkal szuverén zenei minőség létrehozására alkalmasak.
A kevés számú magyar zenekar közül talán a legnagyobb múltra a jó tíz évvel ezelőtt, 1974-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának akkori növendékeiből – Vrana József tanár vezetésével – alakult Debreceni Ütőhangszeres Együttes tekinthet vissza. „Van összehasonlítási alapom, hiszen közvetlenül ismerem Európa jelentősebb ütőhangszeres centrumait, s így bátran állíthatom, hogy ütős szempontból Debrecen központi helyet foglal el a magyar zeneéletben; fontosabbat a fővárosnál" – mondta az együttessel kapcsolatban Siegfried Fink, a jeles kortárs ütőhangszeres zeneszerző, a würzburgi főiskola professzora, aki több művet komponált a debreceni csoport számára. „Itt vannak ezek a rendkívül tehetséges gyerekek" – tehetnénk hozzá Patachich Iván autentikus véleményét –, „s a környezetükön kívül alig ismeri őket valaki: csak azért, mert nem a fővárosban élnek. Sajnos, ez a hátrányos megkülönböztetés ma is munkál, hiába ők a legjobbak kategóriájukban."
A Budapest-centrikusság sok szépreményű vidéki zenekar sorsát pecsételte már meg, de a Debreceni Ütőhangszeres Együttes szívós kitartással halad tovább a maga választotta úton. Az ismeretterjesztés tudatos vállalásán túl jó néhány ősbemutató, önálló nemzeti est fűződik a Kovács János, Angyal Zsuzsa, Ábrányi Tibor, Siklósi Gábor, Szakál Petra, Szabó István és Törő Ferenc alkotta együttes nevéhez. Repertoárjukon 32 szerző 46 műve szerepel; több hangversenyre való, a világ sok országának ütős zeneszerzését reprezentáló anyag. Először adták elő Magyarországon Varese, Chavez, Balassa alkotásait, és külön összeállításokat készítettek francia, magyar és latin-amerikai szerzők műveiből. Japán darabokból válogatott műsoruk mindannyiszor óriási sikert arat, kortárs zenéhez képest szokatlan módon. Előadásaik nemcsak rendkívüli eseménynek számítanak, de különleges látványt is nyújtanak. Az utóbbi időben több hazai és külföldi fesztiválon mutatták be programjukat, s balettest aktív részesei voltak a Csokonai Színházban.
Nem méltányolható eléggé az az áldozatos erőfeszítés, amit a Debreceni Ütőhangszeres Együttes a zenei világkép tágításáért, az ütőhangszerek családjának megismertetéséért fennállása egy évtizede alatt kifejtett. A zenehallgatók nyernének vele, ha eredményeik szűkebb pátriájukon túlra is kisugározhatnának.
(Magyar Ifjúság, 1985)