Világpolgár, aki Magyarországról indult (Solti György)
A hír váratlanul jött, mégsem hatott meglepetésként. Nyolcvanöt év nagy idő, sokan szeretnék olyan állapotban megélni, mint Solti György, a világhírű karmester, akit franciaországi nyaralása közben, rövid betegséget követően ért a halál.
Ha valakihez, hozzá nem illik az örök mozdulatlanságra kárhoztató állapot: túl a nyolcvanon is tele volt energiával, dinamizmussal, naptárában nagy számban sorakoztak a 2000-re előjegyzett koncertek. A halandó csak csodálta, hogyan fér meg egyetlen emberben ennyi élet, lendület és alkotóerő.
Magyarországon született 1912-ben, a harmincas években az Operaház karmestere volt. A zsidótörvények miatt 1939-ben úgy döntött, hogy elhagyja hazáját. Útja Svájcon és Németországon keresztül Angliába vezetett, otthona London, a világváros lett.
A szigetország nemcsak befogadta, hanem a királyi operában teljesített szolgálata után lovaggá avatta. Megnyílt előtte a világ, a huszadik század nagy karmesterévé előlépett Maestro fellépése mindenütt ünnepnek számított. A zenekarok imádták és rettegték, mert zseni, de a dobogón ellentmondást nem tűrő zsarnok volt. Tisztában volt azzal, hogy a művészi munka nem a demokrácia gyakorlóterepe. Hosszú élete során megszámlálhatatlan mennyiségű hanglemezfelvételt készített, kiadója, a Decca cég 1997-ben pazar kiállítású albummal köszöntötte szerződéskötésük 50. évfordulóját.
Világpolgár volt, de mindenki tudta róla, hogy Magyarországról származik. Szülőhazájával mégis csak öregkorára békült meg. A londoni magyar nagykövetség fogadásain – egyéb elfoglaltságai miatt – szinte mindig a nála jó három évtizeddel fiatalabb angol feleségével képviseltette magát. Nem volt könnyű alkalmas időpontot találni a nyolcvanadik születésnapját ünneplő, szűk körű nagyköveti vacsorára sem. A meghitt hangulatú estre, amelyen e sorok írójának is alkalma volt részt venni, kitűnő kedélyállapotban érkezett. Mesélt, anekdotázott, a köszöntésre tréfás beszéllyel válaszolt. A magyaros étkek elfogyasztása után – magyarul – fesztelenül vallott műhelytitkairól, a nemzetközi művész létformájáról, a karmesterség lélektanáról. Mondani sem kell, hogy szó esett a magyar zenéről, a magyar muzsikusoknak a világ zenekultúrájában betöltött szerepéről. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: a valóban kivételes teljesítményben nagy része volt a sajátos közép-európai helyzet miatt kettős tudatú zsidó művészek érzékenységének és kreativitásának.
Kevesen tudják, hogy Solti György utolsó nagy terveinek egyike Magyarországhoz fűződött. Nyári operagálát szeretett volna rendezni „Solti Budapest Operafesztivál" néven, világelső szólistákkal, a legjobb magyar muzsikusokból válogatott zenekarral. A közbenjárásra a londoni magyar nagykövetséget kérte fel, az itthoni szakmai féltékenység, széthúzás és értetlenség azonban meghiúsította a nagyszabású elképzelés megvalósulását. Budapestről, a jelek szerint, nem látszott, hogy a világ mérvadó és tehetős művészetpártoló köreiben mekkora vonzerővel rendelkezett volna egy operafesztivál, amelyhez Solti György adja a nevét. Csoda, hogy a fiaskó után maradt még kedve Magyarországon – a Budapesti fesztiválzenekar élén – fellépni.
Hogy egy karmester életfonala meddig gombolyodik, az öröklött adottságokon, alkaton és belső fűtöttségen múlik. Amikor az általa korábban irányított Londoni Szimfonikus Zenekar jubileumi hangversenyén 1995-ben utoljára láttam őt a londoni Royal Festival Hallban, Beethovent és Bartókot vezényelt. A színpad túloldalára váltottam jegyet, hogy szemből figyelhessem mozdulatait. A sokat játszott Beethoven-szimfóniát, a zenekarral szinte összekacsintva, lazán, jórészt szemmozgással dirigálta. A Bartók-mű azonban felfokozott fizikai aktivitásra késztette, lenyűgöző erővel és összefogottsággal vezette a zenekart a bartóki világ egyre magasabb dimenzióiba. Jóllehet igazi terepe nem a huszadik századi zene volt, az est végén őt hosszasan ünneplő közönségnek nem maradt kétsége afelől: különleges viszony fűzi ehhez a muzsikához.
(Hajdú-bihari Napló, 1997)