Világpolgár, aki Magyarországról indult (Solti György)

 

A hír váratla­nul jött, mégsem hatott meglepe­tésként. Nyolcvanöt év nagy idő, sokan sze­retnék olyan állapotban megélni, mint Solti György, a vi­lághírű karmester, akit fran­ciaor­szági nyaralása közben, rövid be­tegséget követően ért a halál.

Ha valakihez, hozzá nem illik az örök mozdulatlanságra kárhoz­tató állapot: túl a nyolc­vanon is te­le volt energiával, dinamizmussal, naptárában nagy számban sora­koztak a 2000-re előjegyzett kon­certek. A halandó csak csodálta, hogyan fér meg egyetlen ember­ben ennyi élet, lendület és alkotó­erő.

Magyarországon született 1912-ben, a harmincas években az Operaház karmestere volt. A zsi­dótörvények miatt 1939-ben úgy döntött, hogy elhagyja hazáját. Út­ja Svájcon és Né­metországon ke­resztül Angliába vezetett, ottho­na London, a világváros lett.

A szigetország nemcsak befo­gadta, hanem a királyi operában teljesített szolgálata után lovaggá avatta. Megnyílt előtte a világ, a huszadik század nagy karmeste­révé előlépett Ma­estro fellépése mindenütt ünnepnek számított. A zenekarok imádták és rettegték, mert zseni, de a dobogón ellent­mondást nem tűrő zsarnok volt. Tisztában volt azzal, hogy a mű­vészi munka nem a demokrácia gyakorlóterepe. Hosszú élete so­rán megszámlálhatatlan mennyi­ségű hanglemezfelvételt készített, kiadója, a Decca cég 1997-ben pa­zar kiállítású albummal köszöntötte szerződéskötésük 50. évfordu­lóját.

Világpolgár volt, de mindenki tudta róla, hogy Magyarországról származik. Szülőha­zá­jával mégis csak öregkorára békült meg. A lon­doni magyar nagykövetség foga­dásain – egyéb elfoglaltságai miatt – szinte mindig a nála jó három év­tizeddel fiatalabb angol feleségé­vel képviseltette magát. Nem volt könnyű alkalmas időpontot talál­ni a nyolcvanadik születés­napját ünneplő, szűk körű nagyköveti va­csorára sem. A meghitt hangulatú estre, amelyen e sorok írójának is alkalma volt részt venni, kitűnő kedélyállapotban érkezett. Mesélt, anek­dotázott, a köszöntésre tréfás beszéllyel válaszolt. A magyaros étkek elfogyasztása után – magya­rul – fesztelenül vallott műhely­titkairól, a nemzetközi művész lét­formájáról, a kar­mes­terség lélekta­náról. Mondani sem kell, hogy szó esett a magyar zenéről, a magyar muzsi­kusoknak a világ zenekultú­rájában betöltött szerepéről. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: a va­lóban kivételes teljesítményben nagy része volt a sajátos közép-eu­rópai helyzet miatt kettős tudatú zsidó művészek érzékenységének és kreativitásának.

Kevesen tudják, hogy Solti György utolsó nagy terveinek egyike Magyarországhoz fűző­dött. Nyári operagálát szeretett volna rendezni „Solti Budapest Operafesztivál" néven, világelső szólistákkal, a legjobb magyar mu­zsikusokból válogatott zenekarral. A közben­járásra a londoni magyar nagykövetséget kérte fel, az ittho­ni szakmai féltékenység, széthú­zás és értetlenség azonban meg­hiúsította a nagyszabású elképze­lés megvalósulását. Budapestről, a jelek szerint, nem látszott, hogy a világ mérvadó és tehetős művé­szetpártoló köreiben mek­kora vonzerővel rendelkezett volna egy operafesztivál, amelyhez Solti György adja a nevét. Csoda, hogy a fiaskó után maradt még kedve Magyarországon – a Budapesti fesztiválzenekar élén – fellépni.

Hogy egy karmester életfonala meddig gombolyodik, az öröklött adottságokon, alkaton és belső fűtöttségen múlik. Amikor az általa korábban irányított Londoni Szim­fonikus Ze­nekar jubileumi hang­versenyén 1995-ben utoljára lát­tam őt a londoni Royal Festival Hallban, Beethovent és Bartókot vezényelt. A színpad túloldalára váltottam jegyet, hogy szemből fi­gyel­hessem mozdulatait. A sokat játszott Beethoven-szimfóniát, a zenekarral szinte össze­kacsintva, lazán, jórészt szemmozgással diri­gálta. A Bartók-mű azonban felfo­kozott fizikai aktivitásra késztette, lenyűgöző erővel és összefogott­sággal vezette a zenekart a bartó­ki világ egyre magasabb dimen­zióiba. Jóllehet igazi terepe nem a huszadik századi zene volt, az est végén őt hosszasan ünneplő kö­zönségnek nem maradt kétsége afelől: különleges viszony fűzi eh­hez a muzsikához.

(Hajdú-bihari Napló, 1997)