Zengjük a dalt (A kórusmozgalom újjáéledése Debrecenben)
Élénk, pezsgő kóruséletet mondhatott magáénak Debrecen a két világháború között: csaknem harminc olyan jelentős énekkar működött a városban, amely több-kevesebb rendszerességgel a közönség elé lépett.
Az időszak kiemelkedő jelentőségű eseményt volt az 1929-es országos dalos találkozó megrendezése, amely elindította a repertoárok tisztulásának, felfrissülésének folyamatát. A megújulásra azért is szükség volt, mert az egyszerű indulókat éneklő dalárdáktól a Kodály-műveket interpretáló kórusokig igen vegyes színvonalról és műsorpolitikáról árulkodtak a kórusok teljesítményei. S hogy nem gyors, látványos fordulat keretében ment végbe a változás, azt bizonyítja egy 1945-ös keltezésű újságcikk, amely még mindig arról ír, hogy „a sokat kárhoztatott germán szellemet éppen a munkásdalok propagálják".
Az iparosok, kereskedők egyletei, az iskolák és a városi tanács tartottak fenn elsősorban énekkarokat, amelyek közül több keletkezési ideje a húszas évekre nyúlik vissza. A háború természetszerűleg szétzilálta a kórusmozgalmat: a behívások, az elköltözések létszámban tizedelték meg a társaságokat, a szorító ellátási gondok pedig az életfeltételek elemi biztosítására összpontosították a város polgárainak figyelmét. Dalolni igen keveseknek maradt kedvük és energiájuk, így egymásután szűntek meg a korábbi, ismert kórusok. Az is természetes azonban, hogy amennyivel hamarabb megszabadult Debrecen a háborús fenyegetéstől, annyival korábban kezdődhetett meg az élet normalizálódása, ami az énekkari mozgalom újjáéledésében is éreztette hatását.
Először az Internacionálé!
A Debrecen zenei élete című monográfiában Straky Tibor így ír az újrakezdésről: „A fasizmus szorításából szabadult magyar szellemi élet első művészi szárnypróbálgatásaiként megjelentek az ének- és táncegyüttesek, amelyek feladatául tűzték ki a tömegek kulturális felemelését saját, részben elfelejtett hagyományok felelevenítésével." Nincs abban semmi rendkívüli, hogy az adott politikai viszonyok között a debreceni MÁV Járműjavító Egyetértés férfikara tudott leghamarabb talpra állni. Olyannyira, hogy a felszabadulás után először ők énekelték az Internacionálét a Városi Dalegylet itthon maradt tagjaival karöltve az Ideiglenes Nemzetgyűlés megnyitásán. A negyventagú kart Forrai István vezényelte. Ezekben a lázas napokban a kórust sűrűn hívták szerepelni; ők énekeltek a szovjet parancsnokság által 1944. december 28-án adott fogadáson is. A körülményekre jellemző, hogy mivel kijárási tilalom volt érvényben, a szereplés után a parancsnokság minden dalost a lakására szállított. Ezt követően a kórus gyakran lépett fel szovjet együttesekkel is egy műsorban.
Az Egyetértés férfikaron kívül új lehetőségek nyíltak meg a többi munkáskórus előtt is. A Debreceni Munkásmozgalom Dalegylete 1912-ben alakult, majd a két háború között különböző neveken működött. 1934-ben a Bőripari Szakszervezet veszi át az egyletet, s neve is Bőripari Munkások Dalegyletévé változik. Az újjáépítés hevében keletkezett gondolat, azaz hogy a dalárdák legjobbjait egy nagy központi énekkarba egyesítsék, nem bizonyult demokratikusnak. Ezzel ugyanis mintegy lefejezték volna a közel 30 működő dalárdát. A Bőripari Dalárda élére 1946-ban Csenki Imre került, aki a kart 1948-ban saját neve alatt egyesítette az ugyancsak általa vezetett Kollégiumi Kórussal.
A munkásdalárdák fontos szerepet töltöttek be a munkásság öntudatának ébren tartásában. Állandóan műsorukon tartották a kor munkásmozgalmi dalait. Emellett énekeltek szerenádokat és temetési dalokat is, felléptek műsoros esteken, táncestélyeken, ismeretterjesztő előadásokon, politikai összejöveteleken. Tagjaiknak lenni megtiszteltetésnek számított és bizonyos előjogokkal is járt.
Az egyletektől a kórusokig
A korabeli újságok sűrűn foglalkoznak a Csokonai Színház előadásaival, de énekkarokról csak elvétve adnak hírt. Ez nem véletlen: a nagy megrázkódtatások után a kórusmozgalom csak 1946 tavaszán kezdett kibontakozni. Ezt megelőzően egyetlen új énekkar megalakulásáról tudunk: a Postás Dalkör 1945 decemberében szerveződött meg, Szigethy Gyula vezetésével.
Az ígéretes kezdeményezések egyike Gulyás György nevéhez fűződik, aki a Dóczy tanítóképző tanáraként 1946 februárjában alapította meg az intézet leánykarát. Nagy sikerű bemutatkozó hangversenyüket májusban tartották, s néhány dalt hamarosan szalagra rögzített tőlük a Rádió. Jobban megtépázta a háború szele a nagy múltú Kollégiumi Kántust, amelynél csak 1946 tavaszán – s ekkor is fellépések nélkül – indultak meg a próbák.
Egyébként különös, ellentmondásos változásokat hozott az 1945-50. közötti időszak. Az énekkarok sorsát alapvetően befolyásolta az egyesületek megszüntetését elrendelő belügyminiszteri rendelet. Az évtized második felében újra aktív szerepet vállaló nagy múltú Városi Dalegylet 1951-ben, az 1946-ban alakult Csapókerti Dalegylet szintén 1951-ben, a Kossuth Dalkör 1949-ben, a Református Tanító Vegyeskar 1947-ben, a Kereskedő Ifjak Dalköre és az Iparos Dalegylet 1951-ben, a Cipésziparosok Dalegylete 1949-ben szűnt meg. A Szent Anna templomban rendszeresen magas színvonalú vasárnapi miséket adó, 1946-tól Pongrácz Zoltán által irányított Szent László Dalkört önálló egyesületként 1948-han oszlatták fel; utána már csak egyházi keretben működött tovább.
A dalegyletekre súlyos csapást mérő rendelkezésekkel párhuzamosan azonban más testületek, intézmények égisze alatt újra napvilágra dugta fejét a kórusmozgalom hajtása. Biztató kezdeményezések történtek például az iskolai énekkarok fejlesztésére, központi ifjúsági énekkarok létesítésére. (Itt a több kórus irányításában serénykedő Czövek Lajos neve érdemel említést). A debreceni kórusélet háború utáni legfényesebb lapjait azonban a Csenki Imre által a Református Kollégium és a Dóczy-intézet növendékeiből alapított Kollégiumi Kórus írta 1946-tól. „Csenki Imre munkája a legreményteljesebb sugár Debrecen zenei életében" – fogalmazott Járdányi Pál a Szabad Szóban Kodály monumentális műve, a Jézus és a kufárok bemutatója után. A Kollégiumi – majd 1948-tól Csenki – Kórus 1946-50 között valóságos kultúrmissziót teljesített a nép zenei műveltségének fejlesztésében, az új magyar kórusművek bemutatásában. Nagy sikerű budapesti hangversenyei, svájci körútja, a Cantata Profana és a Székely fonó debreceni előadása a kor kiemelkedő énekkarai közé emelte a kórust – példázva, hogy a történelmi helyzet és egy tehetséges, lelkes ember találkozása rendkívüli magaslatokba képes emelni az alkotóerőt.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)