Ami nem változik (Volt egyszer egy Panta Rhei)
Egy valamit biztosan nem tudhattunk előre akkoriban: hogy negyedszázaddal később Baltimore-ban fogunk majd emlékezni a régi időkre. A házigazda, a Johns Hopkins Egyetem nemzetközi hírű atomfizikus professzora, meg a vendég, a washingtoni magyar nagykövetség diplomatája. Túl azon, hogy mindketten magyarok és debreceniek, különös kapocs köztük a fogalom: Panta Rhei.
A múltidézés helyszíne a házi stúdió, amelyet Szalay Sándor, a magyar progresszív rockzene úttörő zenekarának egykori gitárosa berendezett magának. Sanyi – mert hiszen így hívjuk – komoly szakmai elfoglaltsága mellett máig nem szakított a zenével: szép számú hangszerén rendszeresen gyakorol, a számítógép segítségével komponál, az interneten Panta Rhei-honlapot működtet – amelyen hozzáférhetők az együttes számai –; sőt, Tamás fiát is a gitározás bűvkörébe vonta. Őszbe csavarodott hajától eltekintve mit sem változott a hetvenes évek óta: pólóban és farmerban közlekedik, mozgása lendületes, viselkedése közvetlen, formaságoktól mentes. És legyen szó csillagászatról, kutatásról, politikáról, a zene előbb-utóbb visszalopja magát beszélgetésünk témái közé.
Nekem az egész úgy kezdődött, hogy az UV elnevezésű egyetemi zenekarban Matolcsy Kálmán váltott fel a dobos székében. Nem önként távoztam, zenésztársaim egy nap közölték velem, hogy Kálmán jobban dobol, én pedig szomorúan fejet hajtottam a tények előtt. Végül is úgy lettem az UV dobosa, hogy előtte sohasem volt dobverő a kezemben. Más kérdés, hogy Kálmán hamarosan hangszert cserélt, a Panta Rhei-ben átnyergelt a szintetizátorra, amit, ha jól emlékszem, a Szalay-testvérek kreáltak az országban elsőként. Amikor végzés után, 1975-ben a Hajdú-Bihari Naplóhoz kerültem újságírónak, a Panta Rhei hűséges krónikásává szegődtem. Elkísértem őket az Országos Amatőr Pop-Rock Verseny orosházi elődöntjére, majd győri döntőjére is, és nagy ügybuzgalommal adtam hírt sikereikről. Az utazásokból, zenehallgatásokból barátság szövődött.
Mi vonzott a fiúk muzsikájához? Mindenekelőtt az, hogy igyekeztek túllépni a poppá szelidülő rock sémáin, és igényes feldolgozásokkal, improvizatív hangszeres betétekkel tágították a műfaj kereteit. A magyar mezőnyben ezzel kezdeményező szerepet vittek. (Angol példáik az Emerson, Lake and Palmer és a Yes voltak.) Igényességük akkor is megmaradt, amikor hanglemezgyári és rádiós nyomásra zenéjük popos fordulatot vett, és a korábbi instrumentális vonallal szemben (vagy amellett) a szép hangú Ács Enikőnek írt, harmóniákban gazdag dalok előadásával próbáltak szélesebb hallgatói körhöz eljutni. A zenekar hangzásának jellegzetessége az új elektromos hangszer, a szintetizátor alkalmazása lett, amelynek hátterét a fizikus testvérpár, Sándor és András szakmai tudása és kísérletező szelleme adta. Ennek volt köszönhető, hogy kapcsolatba, baráti viszonyba kerültek az ország vezető zenekaraival, az LGT-vel és az Omegával, amelyek úgyszintén felhasználták a Szalay-műhelyből kikerült újításokat.
Akkoriban még másként festett az ország szellemi térképe. Minden a fővárosban összpontosult, a vidéki művészeknek, előadóknak csak a partvonalon kívül jutott hely. A debreceni Panta Rhei az elsők között vívta ki magának, hogy játékosként a nagypályára léphessen. Óriási eredmény volt ez, ami a hátországban is megnövelte nimbuszukat. A zenekar ígéretes jövő előtt állt, ám a lehetőség a profi muzsikusság vagy polgári hivatás válaszútja elé állította a fiúkat. Mivel a dobos Béke Csaba kivételével mindegyikük a végzettsége szerinti szakma mellett döntött, az együttes sorsa eldőlt. A világ gazdagabb lett egy atomfizikussal, egy elektronikus fejlesztővel és egy programozó matematikussal, de szegényebb azzal a zenével, amit a Panta Rhei alkothatott volna, ha a pályán marad.
Baltimore-ban emlékezve nem a nosztalgia keserédes érzése kerít hatalmába bennünket. Szavak, nevek, címek röppennek fel, és bevillannak a mögöttes tartományok. A hamis világ, amelyben éltünk, és a zene, amely máshová vezetett bennünket. Ez a zene nem hazudott: őszintén, tisztán fogalmazott. Hozzánk szólt. Ezért van ma is bennünk, mint minden, ami azzá tett bennünket, amik vagyunk.
(Dobos Mariann-Máté Gabriella: Panta Rhei című könyvéből, 2002)