Cseh Tamás Műcsarnoka
Féltéssel elegy kíváncsisággal figyeljük, miként ível pályafutása a hetvenes évek dalnokának, milyen gondolatok megfogalmazására vállalkoznak újabb műsorai, s mindebből mit őriznek meg nagylemezei.
Sok veszéllyel kell szembenéznie Cseh Tamás egyszemélyes vállalkozásának: hogy mást ne mondjak, azzal, hogy az erősebb társadalmi mozgások zaja elnyomhatja a finom, rejtett intelmek és utalások diszkrét hangját. Különösen, hogy a negyedik lemez elvontabb, áttételesebb a korábbiaknál, s értő befogadásához bizonyos intellektuális és műveltségi szint szükséges. Mintha a gondolati tartalom mélyülése szükségszerűen együtt járna az artisztíkusabb megformálással. Cseh Tamás és Bereményi Géza talányos műcsarnokában most is cselekvés- és magatartásmintákat megtestesítő – de ezúttal az irodalomból és a történelemből választott – hősökkel találkozunk, a példájukkal illusztrált kérdések köre pedig a valósághoz fűződő viszony meghatározásának kísérletétől a szuverén személyiség megőrzésének és a cselekvés lehetőségeinek vizsgálatáig terjed.
Az elutazott, s visszavárt Valóság nagybácsi; az alkotói sors vállalásának és elutasításának problémájával küzdő Arthur Rimbaud; a történelmen kifogó, a lét, szerelem hatalom kérdéseit remekművekbe formázó ravaszdi Shakespeare William; a tájat fáradtan, vendégként figyelő Ady; a halállal szembenéző, a köztársaságot éltető Petőfi; a függetlenség, szabadság, ellenállás mítoszává magasodó cowboy Lee Cleef; a mindenütt taníthatóvá tett József Attila; a cár elleni összeesküvés gondolatával és az ördöggel viaskodó Dosztojevszkij; a hetvenes évek elégedettre festett ifja, Baksa János és Szántó János végső kitartást példázó alakja – ha jól értelmeztem –, úgy és annyiban kapott helyet e műcsarnokban, amennyiben a szerzőket ma legjobban foglalkoztató gondolatok példázatszerű megfogalmazására alkalmasnak bizonyult. Már nem nemzedéki problémákról énekel Cseh Tamás: lét- és sorskérdések rejtőznek e három-négy perces, hol tréfás, hol ironikus, többségében azonban baljóslatú, tragikus pátosszal terhes hangvételű dalokban. Ez a világirodalmi műcsarnok annyira közép-európai és magyar, mint ahogy az a Duna és a Kárpátok, a Tisza és az Alföld.
A stílusnak az előző lemezen aggódva észlelt kifáradása tovatűnt; talán a legjobb szintézisét nyerte el a Bereményi-szöveg és a Cseh-zene. Még mindig kedvelt a stilizált tangó és a háromnegyedes ütem, de a hangsúlyok, gesztusok, apró csavarok, leheletnyi áttűnéseket is képesek érzékeltetni. A Fehér babák takarodóján a zene önálló funkcióra tört, minek következtében Cseh Tamásnak – lényével ellentétben – énekesi pozícióba kellett kerülnie, s így mindketten csorbát szenvedtek. Most végig egy szál gitár marad az előtérben – ez akár szimbólumként is felfogható –, a remek hangszerelés pedig a mondanivalót segít kifejezni a maga naturális, stilizált, ironikus vagy groteszk eszközeivel. A Cseh Tamás-i lelemény abban van, hogy a zene és a szöveg sokszor nem azonosak önmagukkal: módosítják, megváltoztatják, idézőjelbe teszik az ellenkezőjére emelik egymás jelentését, s ez az állandó ambivalencia adja a dalok sajátosságát.
A hűvös értelmezés persze csak töredékét ragadhatja meg e művészetnek. Hiszen ebben a Műcsarnokban.”Este van már, este van/ Még az ég is festve van / Én magam is festett vagyok” – s „Egy festett legénynek festékszeme min akadhat meg?"
(Ifjúsági Magazin, 1981)