Énekelt versek (Dévai Nagy Kamilla, Vitai Ildikó, Sebő Ferenc)
Nagy divatja van egy ideje a versmegzenésítéseknek. Egyfajta előadói és közönségigény élteti, holott a vállalkozás kockázatos: a zene és a költészet találkozása eredményezhet csodálatos pillanatokat, ám az is megtörténhet, hogy a megzenésítés a költemény eredeti tartalma, Jelentése ellen dolgozik, új minőség létrehozása helyett még a régit is lerontja.
A közelmúltban kiadott, énekelt verseket tartalmazó három lemez mindkét esetre szolgáltat példákat.
Dévai Nagy Kamilla Krónikás ének 1980-ból címmel Jelentette meg önálló estjének műsorát. Berzsenyi, Vörösmarty, József Attila, Ady, Weöres, Csanádi és más költők verseit szólaltatja meg hol örömet, hol bánatot szerezve hallgatóinak. Két lemeze után teljesen nyílvánvaló, hogy Kamilla nem drámai alkat; akkor természetes és magával ragadó, amikor kedves, játékos, vidám vagy éppen szomorkás hangulatokat közvetít. Második lemezén szerencsére az ilyen dalok vannak többségben. De sajnos akadnak olyanok is – mint például Ady Krónikás ének 1918-ból című versének változata –, amelyek drámai sűrűségét, tragikus jelentésárnyalatalt a megzenésítés és az előadás nem képes visszaadni, s így kínos ellentét jön létre az eredeti és az énekelt változat között. Kamilla zeneszerzői eszközeire a népdal, népzene van döntő hatással, a lemez elkészítésében jelentős részt vállalt a számtalan hangszeren játszó, Kalákás Radványi Balázs.
Vitai Ildikó Mesebeli madár című összeállítása egyértelműen gyermekeknek készült, hallgatnunk is ennek megfelelően kell, bár hatéves kor fölött ez már kicsit nehezen megy. A zeneszerző itt is az előadó, az egy-két perces dalocskák a választott gyermekversek témáit (virágok, madarak, természet) öltöztetik hangulatos zenei köntösbe. Érződik, hogy Vitai Ildikó komolyan közelitett a versekhez, s rajtuk keresztül a gyerekekhez. A dalok értékét nagyban emeli a rendkívül szellemes hangszerelés és az Ad Libitum együttes ötletdús közreműködése. Csak arra nem sikerült rájönnük, hogy miért kell egyes verseket külön színészeknek is elmondaniuk.
Sorrendben a végére hagytuk, valójában a legjobbnak tartjuk Sebő Ferenc lemezét, amelyen egy kivétellel magyar költők, főképpen József Attila, Nagy László és Weöres Sándor verseit zenésítette meg. Pedig ez az album sem problémátlan. Ha volna olyan kategória, akkor azt mondhatnánk, hogy Sebő kelet-európai zenét játszik lemezén. Bolgár, délszláv, görög, sőt török népzenékkel társította a magyar költők verseit; sok esetben azt az érzést keltve, hogy erőszakot tesz a versekkel. Fokozta ezt az érzést néhány bevált „Sebős" harmóniai, szerkesztési fordulat, három-négy dal szinte azonos formai építkezése. Ám többszöri meghallgatás után a zene legyőzi az ellenérzéseket, elfogadtatja magát, s az ember ekkor már a szépséget keresi benne; izgatja az aszimmetrikus ritmus. Az előadók meggyőzték arról, hogy közük van a versekhez, fontosat akarnak velük mondani, s hogy nekünk is fontos őket meghallgatni.
(Ifjúsági Magazin, 1981)