Gyöngyhajú Omega
Három éve járt utoljára országos turnén az Omega együttes, s mielőtt a közönség végképp elfelejtené a nagyszabású koncertjeik nyújtotta színpadi élményt, az idén ismét arra vállalkozott, hogy tűrve az utazás minden keserves (s a negyvenhez közeledőknek minden bizonnyal fárasztó) nyűgét, felkeresi a nagyobb vidéki városok szabadtéri színpadait, és megörvendezteti a jelenlevőket élő fellépéssel.
A turnét ezúttal is a sajtó és a tévé figyelme kísérte, de alighanem e nélkül is megtelt volna augusztus 31-én a Debreceni Dózsa stadionja. Felülemelkedve a magyar rockélet belviszályain, bizonyos nemzetközi nimbusszal a feje fölött, az Omega még mindig az a csapat, amely képes tízezer embert vonzani koncertjeire. S ez, ha arra gondolunk, hogy vajon melyik más művészeti ág bír hasonló vonzerővel, önmagában sem lebecsülendő erény.
Valami azonban mégiscsak megváltozott az idők során. Ezúttal elmaradtak a bejárati tumultuózus jelenetek, a rendőrkutyák ásítozva vakargatták fülük tövét; a nagy létszámú közönség jámbor békességgel foglalta el helyét a lelátókon és a szabadon hagyott játéktéren. Az a feszültség, az az izgalom és felfokozott várakozás veszett ki a hangversenyt megelőző hangulatból, ami korábban valóságos népünnepéllyé avatta ezeket a rock-rítusokat. Szó sincs már itt nemzedéki felsorakozásról, a kollektív éntudat megnyilvánulásairól, a különbözőségeket megfogalmazó harsány gesztusokról: üzleti aktus része lett a publikum akkor, amikor nyolcvan forintos jegyéért kellemesen akart szórakozni, esetleg valami pikantériával, netán technikai újdonsággal találkozni a koncerten. És jelképesen ugyanezt a konzumtartalmat fejezte ki a kezdetet megelőző sorsolás, amely révén öt szerencsés jegytulajdonos vehette birtokába az együttes legújabb nagylemezét (Értsd: már megvásárolható a legújabb nagylemez).
Hát igen, leplezetlenül árujelleget öltött a rockzene, még akkor is, ha maga az Omega nem változott volna az idők folyamán. De természetesen ez az öt fiú is ismeri a „panta rhei" fogalmát, és úgy gyűrűzteti be a világpiaci áramlatokat saját zenéiébe, hogy annak jellegzetességei megmaradjanak, de mindig újabb elemekkel gyarapodjanak. A toporgó magyar mezőnyt hol színpadi újításaikkal, hol zenei váltásaikkal, hol a legújabb elektronikus hangszerekkel előzik meg egy arasszal, s ez éppen elég ahhoz, hogy a közönséget az újdonság bűvöletébe vonja. Mert amúgy bizony elég közepes képességű muzsikusok az Omega tagjai, ilyesfajta zenét a világban tucatjával találni, s még azt sem mondhatni, hogy valamelyikük egyénisége különösebben vonzaná a tekintetet (ezen az estén a dobos, Debreceni Ferenc nyújtotta a legjobb teljesítményt).
A csapatot, a nem rejtett, hanem nyíltan vállalt és becsületesnek tetsző professzionalizmust élteti tehát a közönség az Omegában – amit az is bizonyít, hogy most meglehetősen hűvös fogadtatásra találtak az egyes tagok önálló lemezrészletei. És hiába nem játszott semmi újat ezen az estén az Omega, a publikum addig nem volt hajlandó elengedni, amíg meg nem kapta a kívánt kielégülés-adagot. Ha mással nem, a régi sikerszámok felelevenítésével és együtténeklésével. De hát ez a hangulat már nem a régi: apák és fiaik együtt ültek a padokon, és a rituálé elengedhetetlen kellékei bizony már nem ugyanazt jelentik nekik. Hogy az énekes ledér nőies mozdulataival fel-alá rohangál a színpadon, ez csak az újszülötteknek vicc; a nyugdíj felé közeledőkben évtizedes emlékeket ébreszt.
Persze nem rosszindulatú értékelést érdemel az Omega. Tisztességgel, energiájukat nem sajnálva játszották végig a másfél órát – de ennél valamivel többre, másra is szükség lett volna ahhoz, hogy a publikum végül ne pici csalódással hagyja el az arénát. Találkoztunk ugyan néhány szépen megkomponált fényeffektussal, de például a beharangozott komputertechnikából csak hangszerhegyeket láttunk (mögöttük a debreceni Szalay Andrással és Matolcsy Kálmánnal), s jóllehet az együttes hangzásában meghatározóvá váltak a szintetizátorok, ennek árnyalatai szükségképpen elmosódtak az összességben. Csoda-e, hogy végül maradt a Gyöngyhajú lány, a hatvanas évekből?
(Hajdú-bihari Napló, 1983)