Győző, nem működik a kontroll! (Bizottság-koncert Debrecenben)
Régi idők rock-hangversenyeinek hangulatát idézi a Pódium terem. A szentélybe csak sorban állás és erőt próbáló tülekedés után lehet bejutni; odabenn már székeken, párnákon ül, falak mentén áll az előírt létszámot jóval meghaladó érdeklődő sereg.
A várakozás izgalma feszül az arcokon, csak a piciny színpadot kerüli el a rendkívüliség látszata: szabályos berendezések, szabályos villanólámpák között járnak ki-be a Bizottság együttes tagjai. Szerelgetnek, pöfékelnek, aprólékos gonddal készítik ki sörösüvegeiket a kezükbe eső alkalmatosságokra. Mintha próbán lennének, olyan fesztelenül közlekednek a publikum szeme előtt.
Aztán kialusznak a fények, és kigyulladnak egy vetítőgép lámpái. A színpad mögötti falon színes filmkockák peregnek abszurd és szürrealista gegek sorával; főszerepben az együttes festő és grafikus tagjai. Közben a sötét színpadon a képes jelenetekhez alkalmas aláfestő zenét produkál Wahorn András szaxofonos, amit sejtelmes sikolyokkal fűszerez Kokó művésznő. A sötétség leple alatt a többiek is felsettenkednek a színpadra, a film abbamarad, s most már a zene van soron: a Bizottság szándékoltan nyers, primitív, disszonáns katasztrófa- avagy szabadidő-zenéje, az „undorgrund" fajtából. Ahogy maguk nevezik.
Különös képződmény a Bizottság: botrányzenekar a magyar rockzene új hullámában. A néhány képzőművész otthoni kedvteléséből, alkalmi happeningjeiből szerveződő társulás jelentkezése üde szellemi megnyilatkozásként hatott a saját formáiba merevedő hazai rockmezőny elüzletiesedő, és ezzel elértéktelenedő világában. A rock zenei és szövegi közhelyeit önmaguk ellentétébe fordító, azok kiüresedett voltát felmutató programjába az együttes értelemmel keverte a polgárpukkasztás sokkoló elemeit; a fogékony, többnyire entellektüel közönség örömére és az engedélyezők riadalmára. Elannyira sikeresen, hogy a marginális lét bizonytalan talajáról felemelte és önálló albumhoz juttatta őket a hanglemezgyár jótékony keze.
A helyzet, ami a Bizottság együttest is kitermelte, logikus következménye a rockzene hazai fejlődésének és a kulturális szférában betöltött szerepének. Ha egy mozgalom vagy jelenség elveszti kapcsolatát a valósággal, ha már csak stiláris jegyeinek mechanikus, önmagáért való ismételgetésével emlékeztet hajdanvolt tartalmaira, akkor szükségszerűen fel kell lépnie olyan ellenmozgalomnak vagy ellenjelenségnek, amely felfedi az előbbi hamis ürességét, talmi semmitmondását. A kérdés csak az, hogy pusztán a tagadás és az elhatárolódás létre hozhat-e új minőséget, hogy a dogmák elvetése eredményezhet-e új művészi tartalmakat – avagy értéke kimerül egyszerűen gesztus voltában.
Ezek a törekvések a nyugati popzenében már jó évtizede felszínre kerültek, dehát, mint a költő írja, mi mindig mindenről lekésünk. Így számíthatott nálunk egyfajta ellenkultúra ígéretével csábító szenzációnak a Bizottság és a hozzá hasonló „undorgrund" zenekarok feltűnése 1980 táján, és okoz még mindig izgalmat Debrecenben 1983-ban, amikor végre személyesen is találkozásra adódott lehetőség a zenekarral. Persze, amúgy magyar módra: másságuk, különbözőségük pikantériája is hatásuk egyik fontos eleme.
Fájdalom, de nem fojthatjuk magunkba, hogy gazdagabbak maradtunk volna egy illúzióval, ha csupán híréből és lemezéről ismerjük az együttest. A Bizottság – érthetetlen módon – saját csapdájába lépett: nem zenész létükre az együttes tagjai zenei produkció látszatának megteremtésére vállalkoztak – és szenvedtek kudarcot. Az, ami eredeti közegében gesztusértéke révén jelentőséget kaphatott, most színpadi műsorként pontosan azokba a formális keretekbe illeszkedett, ami ellen többek között a Bizottság létének célja irányul. Márpedig értelmünkkel – és rokonszenvünkkel – hiába tudjuk, hogy a dolog lényege éppen „ellen" voltában rejlik, az amatőr szinten előadott antizene és -magatartás nem válhat a hivatásos (és hivatalos) megnyilatkozások értékelhető kritikájává. Es így az elidegenítő effektusokból építkező, „komolyabb" üzeneteket közvetítő passzusok sem képesek magukat elfogadtatni.
Lesújtó volt látni, hogy a Bizottság tagjai unják önmagukat – tehát önnön mintha-zenész voltuktól is elidegenedtek már. Ennek is van természetesen magyarázata: egy amatőrnek büntetés harmincszor eljátszani ugyanazt a programot, mert – technikai felkészületlensége miatt – nincs birtokában azoknak a variációs képességeknek, amelyekkel esetről esetre új elemekkel gazdagíthatná játékát. Az énekes-motor, feLugossy László például csak percekre tudta összeszedni magát; egyébként üveges szemmel meredt a semmibe és sörösüvegébe. Jelenései tisztán példázták ennek a kommunikációs formának a csődjét. Az unalomba fulladt hangverseny utolsó negyedében már jelképesnek tűnt a kontrollhangszórók meghibásodása: a színpadon levők szinte semmit nem hallottak saját játékukból.
„A kommunikáció megszakadt" – énekelte egy évtizeddel ezelőtt a Led Zeppelin együttes egyik sikerszámában. A progresszív rockzene élenjáró csapata akkor aligha gondolta, hogy megállapításának érvényességéből az idő mit sem vesz el...
(Hajdú-bihari Napló, 1983)