Karib-tengeri dallamok (Kubai popegyüttes Debrecenben)
Vajon mennyire ismerjük annak a népnek a kultúráját, amely a miénkhez hasonló társadalmi célokat tűzött maga elé? Mit tudunk Kubáról, a hazánktól több ezer kilométerre fekvő szigetországról, s mit a benne élő emberek érzelmeiről és gondolatairól? Mennyire fontos nekünk a kubaiak sorsa? S mit teszünk, hogy közelebb kerüljünk ehhez a hányatott történelmű néphez?
Bevallom, zavarba jönnék, ha ezeket a kérdéseket személy szerint nekem tenné fel valaki. Hiszen oly kevés a velük szembenézésre kényszerítő helyzet, amelyek híján a válaszok is csak esetlegesek lehetnek. Még az sem vigasztalhat, hogy fordított esetben ők sem kapkodnák el a feleletet. Nos, végre itt a konkrét lehetőség: ezekben a napokban zajlanak a kubai kulturális életet bemutató seregszemle eseményei, s a hazánkban vendégszereplő együttesekből néhány Debrecenben is előadja műsorát. Így például a Sintesis nevű, popzenekarként hirdetett csoport is, amellyel január 12-én este a Bartók Teremben találkozhattak az érdeklődők. Sajnos, kevesen éltek a kínálattal; becslés szerint mintegy százötvenen lehettünk a nézőtéren. Pedig nem mindennapi élménnyel szolgált a Sintesis.
Felvethető, mennyiben várható el egy popegyüttestől, hogy értékelhető információkat adjon arról a közegről, amelyben zenéje fogant. Nevezetesen: mennyire ismerhettünk rá a kubai valóságra a Sintesis műsorát hallgatva? A kétórás programról szólva úgy tűnik, el kell vetni azokat a kategóriákat, amelyeket hasonló esetekben a hazai popegyüttesekre érvényesnek tartunk. A „pop” meghatározás is másképpen értelmezendő, amennyiben nem a popzene valamely stílusát képviselő muzsikát hallottunk, hanem a populáris zene széles fogalmába illeszkedő produkciót. Ezek a kubai fiatalok szinte vallásos áhítattal és átérzéssel tolmácsolták mondanivalójukat, amelynek lényegére sajnos csak előadásmódjuk intenzitásából érezhettünk rá, mivel spanyol nyelvismeretünk meglehetősen szűkös lévén, a dalok szövegéből vajmi keveset értettünk.
A sors kegyének köszönhetően Debrecenben tanuló kubai diákok ültek mellettem, akik kérdésemre elmondták, hogy ezek a szövegek helyenként költői eszközökkel szólnak a szerelemről, a barátságról, az emberi kapcsolatokról, de az igencsak általános témák a kubai helyzetre vonatkoztatva kaptak komoly tartalmat. Lehet, hogy az érzelmeknek kevésbé kedvező korunkban kissé romantikusnak, patetikusnak tűntek a szenvedélyesen előadott dalok, de ha a latin-amerikai érzelemvilágba illesztjük őket, mindjárt más dimenziót mutatnak.
Ügyszintén csalódtak azok, akik „forró” kubai ritmusokat, látványos show-műsort vártak. A nyolctagú zenekar visszafogott eszközökkel, ritkán látott zenei alázattal játszott, s ez különösen akkor vélhető tiszteletreméltónak, ha belegondolunk, hány ezer kilométert utaztak azért, hogy itt, Debrecenben százötvenen hallgassák meg őket. Teljesítményéért szinte fenntartás nélkül dicsérhető az együttes valamennyi tagja. Kitűnő zenészek, akik a szólókban és az együttes játékban is kiválót nyújtottak, annak ellenére, hogy ebben az összetételben másodjára játszanak közösen.
A zene nem követi a nagyvilágban divatos, angolszász hatás alatt álló irányzatokat; a latin és az európai hagyományokat ötvözve sajátos kifejezési formára törekszik, nem riadva vissza a rögtönzésekre építő instrumentális kompozíciók előadási nehézségeitől sem. Volt egy olyan számuk, amelyet Chick Corea vagy John MacLaughlin is bátran lemezére vehetett volna. Négyszólamú énekük összhangzattanilag kifogástalanul szólt, s technikai felkészültségüket sem érheti rossz szó. Engem szólóénekesük mellett főként dobosuk játéka ragadott meg.
(Hajdú-bihari Napló, 1979)