Lézersugár és bukósisak (Omega-koncert Debrecenben)
Hivatalos belépővel is csak kemény küzdelem árán sikerült bejutnom csütörtök este a Hobo Blues Band és az Omega együttesek koncertjére a Dózsa-stadionba. Ennyien valószínűleg még soha nem gyűltek össze Debrecenben könnyűzenei hangversenyre – becslések szerint tízezernél többen lehettek –, s a tömeg ismét próbára tette a rendezők erejét.
Fél nyolc után jeggyel már lehetetlen volt megközelíteni a bejáratokat, emiatt egymást érték az inzultusok. Az est végül különösebb rendbontás nélkül zajlott le, eltekintve néhány, a színpadra röppenő, tűzveszélyes csillagszórótól.
Óriási ez a nézőszám, különösen, ha a nagyerdei szabadtéri színpad nyári koncertjeinek látogatottságával vetjük össze: a Neoton, az Apostol vagy az Új-Skorpió együttesek műsorait összesen, ha ezren nézték meg. Akkor, amikor a hajdanán botrányos végeket érő beatzenéi koncertek mai utódjai egyre inkább elvesztik közönségüket, még különösebbnek tűnik ez a felfokozott érdeklődés az Omega programja iránt. (A Hobo Blues Bánd műsorával más összefüggésben később kívánok foglalkozni. Itt csak annyit: hangulatilag kellőképpen előkészítették az est „fénypontjának” színpadra lépését, noha egészen mást képviselnek: a blues és a rock hagyományait folytatják.)
Aki viszont a dermesztővé váló hidegben végigdideregte az Omega nagy jelenetét, némi magyarázatot kapott a tömegneurózisra. Másfél évtizedes jelenlét a piacon, állandó – ténylegesen is az – fejlődés, rendszeresen megjelenő nagylemezek és koncertkörutak, sikerek nyugaton, s mindig valami meghökkentően új látványosság a színpadon – körülbelül ebben lelhető az Omega sikerének titka. No, és természetesen abban, hogy zenéjük tízezrek tudatalattijára hat bódítóan.
Ez utóbbi azért is érthetetlen, mert az Omega tagjai véleményem szerint semmiféle alkalmazható magatartásmintát nem közvetítenek: nem tartoznak a manapság divatos „digó”, illetve „rocker” fazonok egyikéhez sem, nem vállalnak föl semmi olyat, ami a ma Magyarországon élő fiatalokkal valamennyire is kapcsolatba hozható, viszont nagyszerűen ismerik a tömegpszichózis használhatóságának lehetőségeit a szórakoztató-iparban.
Ugyanis rájöttek, hogy az Omega ma már nem közönséges popzenekar, hanem intézménnyé vált. A fiatalok tízezrei bennük, lemezeiken, koncertjeiken olyasmivel találkoznak, amit egyetlen más magyar együttes nem ad meg nekik. A vezető nyugati együttesek mintájára kitalált „űr-rock”, a „kozmikus” távlatokat nyitó elektromos zene, a sejtelmesen misztikus, elvontan romantikus szövegek, a profi módon megtervezett, nagyhatású színpadi show mind-mind érthetően magával ragadja a tizenévesek meglóduló képzeletét.
Ahogyan például most füstfelhőből kilépve űrhajós ruhákban, 74-es mintájú bukósisakokban, lézersugarak szemkápráztató kavalkádjában elkezdték koncertjüket, az valóban lehengerlő volt. S amikor kiderült volna, hogy a zene tulajdonképpen kevés önmagában, mindig újabb és újabb „csoda” történt a színpadon, ami szárnyaira eresztette a képzeletet. Ebben valóban nagy az Omega: kitűnően érzik, mikor mire van szükség. És nem sajnálják a fáradságot a fokozás kiagyalásához, a még hatásosabb trükkök bevetéséhez.
Vitathatatlanul eredményesen. Lemezeik, koncertjeik, ha így bírják tovább szusszal, békés, nyugodt öregkort biztosítanak majd nekik. De a harminchoz közeljáró „veterán”, aki a beatmozgalommal együtt nőtt fel, s végig látta megzabolázásának történetét, kissé kesernyésen nézte ezt a szemfényvesztést, a tinik ezreit, amint a kollektív magány mákonyos bódulatában együtt énekelték az Omega slágereit. És arra gondolt, hogy ezek a gyerekek vajon ugyanígy el tudnák-e énekelni például a magyar himnuszt is?
(Hajdú-bihari Napló, 1979)