Magyar country (100 Folk Celsius)
Mint tudni lehet, a country és western amerikai eredetű, meghatározott miliőben fogant, meglehetősen szűk stílushatárok között mozgó zene.
Ott, ahol született, a népzene egyik ága. A fehér emberek, mégpedig a vidéken élő és földműveléssel, állattartással foglalkozó telepesek népzenéje. Természetesen több is ennél: a huszadik századi populáris zenék egyik ága, amit világszerte müvelnek és hallgatnak. Magyarországon is egyre gyakrabban.
Megvallom, némi fenntartással figyelem a country hazai térhódítását. Az eddigi próbálkozások ugyanis nem győztek meg arról, hogy több is lehet, mint kellemes, szórakoztató zene. Hogy a sablonokat képes valós, értelmezhető és értékelhető tartalommal megtölteni. Mert más a Memphis Tennessee és Los Angeles közti, több ezer kilométeres út élményeiről énekelni, s megint más egy szekszárdi kirándulást dalba foglalni. De nem kevésbé lenne groteszk, ha – a párhuzamoknál maradva – egy magyar country-zenekar arról énekelne, hogy miként dolgozik a mezősasi Új Kelet Termelőszövetkezet tehenészeti ágazatának szocialista brigádja.
Ezeket az ellentmondásokat jelesen tükrözi a 100 Folk Celsius nagylemeze is. A témaválasztást a már említett kettősség jellemzi: a country-univerzum kötelező vonatkozási pontjai (Drága otthon, Országút vándora, Erdei virág) mellett a magyar talajon sarjasztott dalok (Nagy-budapesti aszfalt country, Mikor Szekszárdra készültem) is helyet kaptak az összeállításban. A hangulat az érzelmestől a vidámig ível – a baj csak az, hogy nem tudja azt a hatást kelteni, mintha az együttes komolyan venné magát, s azt, amit csinál. De hát lehet-e komolyan venni azt, aminek alig van köze a valósághoz?
A 100 Folk Celsius a country mandolinos, hegedűs, bendzsós válfaját játssza, azokkal a melódiai és ritmikai megkötésekkel amiket a műfaj előír. Kevés az ettől eltérő kezdeményezés: például a Nincs jobb lány spirituálékat idéző vokálja vagy a Szebb meglepetést ragtime-os szinkópája. A zenekar tagjainak hangszertudása és -kezelése viszont átlagon felüli, sokszor virtuóz, s végül is ez az, ami kiemeli az együttest a hasonló muzsikát játszó zenekarok sorából. El kell ismerni, ez sem kevés.
(Ifjúsági Magazin, 1982)