Mindenki másképp csinálja (LGT, Skorpió, Tomsits Rudolf)

A Locomotív GT, a Skorpió és a Tomsits-együttes új nagylemeze kevés közös vonást mutat. Csokorba szedésüket sem indokolja más, mint hogy megközelítőleg egy időben kerültek a hanglemezboltokba.

Merre tovább LGT?

Nyolcadik éve járja a maga – pontosabban a Presser Gábor által kijelölt – útját a szuper­cso­portként indult Locomotív GT. Vezetője ki­vételével azóta az egész együttes kicserélődött; az át­alakulásokkal párhuzamosan növekedett Presser szerepe a csoporton belül. Nagyrészt az ő érdeme, hogy az LGT évek óta a magyar popzene mérv­adó, legfelső szintjét képvise­li. Adamis Anna helyett az utóbbi két lemezen Sztevanovity Dusán a szövegíró társ, aki képes volt új fordulatot hozni az együttes életében.

„Mindenki” – ez a legfrissebb nagylemez címe, s a jelszó programatikusan fogalmazza meg az LGT-nek a popzene alkotásáról és befogadásáról vallott nézeteit. Arról a zenéről szólva, amely jelentkezésekor, a hatvanas évek elején, az autonóm és közösségi művészet szétválása óta először tudta új minőséggel megtölteni ezt a viszonyt. Ebben az értelemben rokonítható az LGT törekvé­se Kodály Zoltánnak a „Le­gyen a zene mindenkié” szál­lóigévé vált kívánságával. Kérdés, az LGT zenéje mennyire alkalmas arra, hogy mindenkié legyen.

A Lokomotív muzsikájának legfőbb erénye régóta az igényes megformáltság és a szemé­lyes átélés, amely gyakran párosul egyfajta szemérmes líraisággal. Az azonosulás intenzitása és az őszinteség ad­ja meg a hitelét ennek a ze­nének, értékét pedig az, hogy azáltal képes átté­teles, álta­lánosabb érvényű igazságok kimondására, ami mögött ha­tározott életszemlélet és ma­gatartás húzódik meg. Sztevanovity Dusán csatlakozásá­val sajátos (ön)irónia is pá­rosult a min­dig is jellemző komolysággal, s így a zenében nagyobb teret kap a játékos­ság.

Keményebb hangszerelésű. a funky és a dzsessz elemeit is felhasználó az új lemez. A jel­legzetes LGT-hangot megtartva tehát más, mint a korábbi; eléri annak színvonalát, de nem haladja meg. Az ok abban keresendő, hogy a Locomotív felért a csúcsra, s a továbblépés iránya érezhetően foglalkoztatja az együttest. A várható fejleményeket félve hangzik el a kesernyés kérdés: „Mi lesz velem, ha elfáradtál a dalomtól?” Mondhatnánk, ez magánügy; a közönség számára csak addig érdekes az LGT léte, amíg képes számára értékelhető „üzeneteket” köz­vetíteni. Ezzel a műfaj minden előadójának szembe kell néznie, mert ez a könyörtelen tör­vényszerűség.

A legnagyobb veszély a modorosság: az új lemezen ismerős dallamfordulatok, akkor­dizációk, ritmikai kép­letek köszönnek ránk; már jobban figyelünk a szöveg su­taságaira, a fáradtabb dal­lamvezetésre, a zenei inven­ció apadására. Csak remél­hetjük, hogy az LGT elkerüli a buktatót, tud újítani, s nem merevedik saját stílusá­ba. Aranyfedezet erre a ta­gok tehetsége, s az utolsó dal­ban megfogalmazott elszánás: „nem adom fel, míg életben találsz”.

A Skorpió már nem csíp

Frenreisz Károly éppen az LGT-ből kiválva alakította meg a Skorpió együttest. Az elnevezés már akkor sem fed­te teljesen a játszott zenét (hacsak nem a csillagképre utalt); az évek alatt pedig úgy tűnik, a mérges ízeltlá­bú csaknem minden csípős­ségét elvesztette.

Érdekes jelenség a Skor­pió a magyar popzenében. Bevallott céljuk a szórakoz­tatás, irtóz­nak minden bo­nyolultságtól, ideáljuk a ter­mészetesség és az egyszerű­ség. Ez utóbbit néha sikerül az együgyűségig fejleszteniük, bár ez kétségtelenül természetesnek hangzik. A legér­dekesebb az, hogy ezt halálosan komolyan gondolják; esetükben is tetten érhető te­hát a személyes átélés, csak kissé groteszk felhangot kap. Ez a kettősség legélesebben a szöveges dallamok és az instrumentális részek közötti különbségben jelentkezik.

A szövegekről sokat elárulnak a címek: Örömteli évek, Vándorló űrhobó, A rágógu­mi, Nyári estén, Add vissza őt. Táncdalfesztivál mezőnyé­be illenek, miként néhol a melódiák, amelyek a hagyo­mányos táncdal fordulatait idézik. Éles ellentétben a ze­nekari részekkel, amelyek he­lyenként ugyan a rock bevált harmóniai paneljeiből épít­keznek, mégis magas szin­tű hangszeres tudásról s jó­val gazdagabb zenei fantá­ziáról árulkodnak. A magya­rázat talán abban lelhető, hogy a Skorpió tagjai jó ze­nészek, de nem jó zeneszer­zők. Zenéjük a rock és a táncdal elegye, s mint lát­szik, erre is van közönség­igény.

Mint Presser az LGT-ben, úgy mérvadó Frenreisz a Skorpióban. Egyéniség: még nem láttam előadót, aki kon­certen úgy tűzbe tudta volna hozni hallgatóságát, mint ő. S ha jól meg­gondoljuk, ez nem kis teljesítmény.

Tomsits-dzsessz

Nem áll messze a popzené­től Tomsits Rudolf nagyle­meze sem. Hátoldalán így ír Juhász Előd: „A lemez a leg­kiválóbb előadókat vonultat­ja fel, s így képet ad a het­venes évek hazai pop- és dzsesszmuzsikájáról illetve azok ötvözetéről.” A megálla­pítás pontosításra szorul: a köz­reműködő – s valóban kiváló – muzsikusok mellett akad még néhány hasonló képességű zenész az ország­ban; ilyenformán a lemez sem a hetvenes évek dzsessz- és popvilágáról, ha nem egy alkalmi társulás produkciójáról ad képet.

S ez nem mellékes: az al­bum az Álom és valóság cí­mű keretjátékon kívül hat kompozíciót tartalmaz, sok­féle stílusból merít, összesen 11 muzsikus tolmácsolásában. Ennek következtében az eredmény is heterogén, s mi tagadás, elmarad a várako­zástól. Sorrendben haladva: a Bye, Bye Barbara Babos Gyula rockos, meditatív gitárszólójára épül; az Egy esős nap hajnalán érdektelen témájába Tomsits elektromos trombitaszólója hoz üdülést; a Zomgorista kalapban Szakcsi Lakatos Béla életteli, vir­tuóz zongorajátékával emel­kedik ki a többi közül: a Falusi szamba lendületes, latin ritmusú, de nem túl eredeti ötlet; a Vallomás inkább szimfonikus könnyűzeneként hat; az Andrea rockos lükte­tése Kőszegi Imre dobszóló­ját keretezi; a Látomás hang­vételében napjaink korszerű irányzatait követi, Tomsits színvonalas improvizációjá­val; a keret játék vonószenekar bevonásával kívánja tágabb összefüggésekbe helyez­ni a köztes anyagot.

A lemez egészében keveset villant fel a műfaj lehetősé­geiből, modern törekvéseiből. Vannak szép, invenciózus részmegoldásai, de hiányza­nak az igazán jó témák és rögtönzések. Amit hallunk, az míves, korrekt iparosmun­ka, de nélkülözi a rendkívüli­ségnek azokat a jegyeit, amik a figyelmet lekötnék. Egyéni­leg csak Szakcsi és Tomsits játéka dicsérhető, bár az utóbbi a kelleténél keveseb­bet vállal.

Tomsits Rudolf lemezét lát­va egyik szemünk sír, a má­sik nevet. Csak örülhetünk, hogy újabb dzsesszlemez lá­tott napvilágot – ritka esemény –, de még jobban örülnénk, ha olyan felvételek népesítenék be a boltokat, ame­lyek kitartó, elmélyült együtt­működés érett gyümöl­cseként kerültek korongra. A mai magyar dzsesszélet ismeretében ez az elvárás sajnos meg­lehetősen illuzórikusnak tűnik.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)