Nem párhuzamos életrajzok (Demjén Ferenc, Cseh Tamás, Szabados György)

 

Az itt következő beszélgetések három magyar muzsikussal, 1979-ben készültek, s különböző életutak, egyéniségek és alkotói magatartások nyilatkoznak meg bennük. Nem tekinthetők tehát párhuzamosaknak ezek az „életrajzok", noha közös vonások is fellelhetők bennük. Az egyik az, hogy az interjúk alanyai sajátos műfajok, mégpedig olyan műfajok nevében (is) beszélnek, amelyek közegüket illetően leginkább az ifjabb korosztályokhoz kapcsolódnak. A másik összekötő kapocs e műfajoknak a kulturális értékrendszerben kijelölt és elfoglalt helye, amelyet leggyakrabban a „közkeletű művészet" nem mindig hízelgő jelzőjével illetnek. További magyarázattal maguk a beszélgetések szolgálnak.

 

Demjén Ferenc: Szúnyogműfaj

Demjén Ferenc a magyar popzene ismert alakja: szövegíró, zeneszerző, énekes, basszusgitáros. Több évig a Bergendy együttesben játszott, majd fiatal zenészekből megalakította a V'Moto-Rock zenekart. Szerzeményei jó pár nagylemez anyagát kiteszik; ma is aktívan járja az országot új együttesével.

– A popzene Magyarországon jelentkezése óta állandó viták kereszttüzében áll. Kezdeti érdemeit és progresszív jegyeit elismerve ma azt vetik a szemére, hogy üzletiesedett, elveszítette korábbi lendületét és tartalmát, nem vállalkozik a fiatalság életérzéseinek kifejezésére. Hogyan látod ezt te belülről?

– Nem értek vele egyet, mert a popzene világméretekben, így nálunk is társadalmilag megbecsült műfajnak számít; rangot nyert, sokkal ütőképesebben tud bizonyos dolgokba beleszólni – ha irányítani nem akar is, mert a művészet sohasem akart irányítani, csak megkavarni picikét az ügyeket. A pop nálunk is a szükségszerű műfajok közé fog tartozni. Erre abból is lehet következtetni, hogy a lemezeladási statisztikákat összevetve kiderült, az utóbbi években a könnyűzene tartja el a komolyzenét. Ez persze egyrészt sajnálatos, mert muzsikusok lévén, magunk is a komolyzenétől tanulunk; másrészt jó, hogy ennyivel tudunk rajta segíteni.

–  Mit értesz te popzenén?

– Nem foglalkozom esztétikával, én élem ezt a zenét, ezért nehéz objektív véleményt formálnom. De úgy vélem, óriási benne, hogy megmozgat mindenkit, még aki nem akar odafigyelni, azt is. A múltkor például a Hortobágyon elbeszélgettünk egy öreg csikóssal, és majdnem mindenkit ismert az együttesből, a számaink közül is sokat. Valamennyi élvonalbeli bandáról tudott, néhány külföldi együttesért meg egészen odavolt. Egy olyan ember, aki a pusztához szokott. Nekem ezt eszméletlenül jó érzés volt látni.

– Mit gondolsz, mivel éri el ezt a popzene?

– Azzal az agresszivitással, szelíd erőszakkal, ami arra hívja fel a figyelmet, amit úgysem vennél észre; mint az útszéli jelzőtáblák. Ebben a világban már annyira felgyorsult minden, hogy kénytelen vagy ilyen eszközöket használni, hogy észrevegyenek. Ez a műfaj pontosan ezt akarja, ezért lett beat, valami ütős. Nagyon sok embernél, főleg fiataloknál, akik fogaskerekek a társadalomban és egyfajta akcióvágy él bennük, levezet ezzel bizonyos feszültségeket.

– Ez az egyik leggyakoribb kifogás ellene.

– Pedig ez nem baj. Ezt a fölösleget nem fogja senki levezetni a munkapadnál. Tévedés azt hinni, az ember azért született, hogy dolgozzon és építsen. Dolgozni és építeni kell – de csak úgy, ha az nekünk is jólesik. Máskülönben sohasem építek három házat, ha nekem egy is elég. Vannak emberek, akik egész életükben harcoltak és harcolnak ma is. Meg is értem őket, csak ők talán már nem fogják megérteni ezt a generációt, amely szinte készbe született. És nekik is adni kell egyfajta lehetőséget arra, hogy picit előrevigyék a dolgokat. Tény, hogy a nagy tömegek lényegesen úgysem tudnak beavatkozni, de legalább levezetik a bennük levő feszültséget. Ami leföldelődik egy koncerten. Vagy másoknál egy focimeccsen. Ezt le kell adni és nem adhatod le a munkahelyeden, mert dühösen nem téphetsz bele egy esztergagépbe. Ha viszont levezeted, akkor nyugodtan tudsz dolgozni. És azért lett ez a műfaj megtűrtből szükségessé, mert ma már nagyon ritkán lehet a fiatalokat dobostortával becsalogatni bizonyos rendezvényekre. Ez a KISZ előtt sem titok. Az embereket csak úgy lehet megfogni, ha olyasmit teszünk eléjük, ami érdekli őket. Beleszülettek a jelszavakba, nem foglalkoztatja már őket túlságosan, hogy ez vagy az ki van ragasztva a falra. Mert közhellyé vált, hogy „cipőt a cipőboltból", meg „gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded".

– És közelebbről mi az, amit ti fontosnak éreztek?

– Amikor az öregek annak idején megalkották az elméletet, olyasfajta utópiát találtak ki, ami mind a mai napig nem valósult meg. Az a célunk, hogy minden emberre érvényessé tegyük azt, amit ők kitaláltak. Hogy az embereknek ne csak joguk legyen a gondolkodáshoz, hanem tudjanak és igyekezzenek is gondolkodni. Picit meg-csiklandozzuk őket, mint a szúnyogok. Mondhatnám azt is, hogy ez egy szúnyogműfaj.

– Amelynek egyik lényeges elérne, hogy zenétekben, életkörülményeitekben egy bizonyos generációhoz kötődtök.

– Ahhoz, amelyik a jövőt fogja építeni. Én már rég nem leszek, amikor ők egyedül fognak uralkodni a világban. Az ő arculatukat, gondolkodásukat, pontosabban azt, hogy merjenek-e gondolkodni, valahol a beatmozgalom is alakítja. Azzal, hogy egykét dolog történik a színpadon.

– Másfél évtizede vagy a pályán, életkorban jóval túllépted a harmincat. Közönségetek viszont túlnyomórészt a tizenévesekből kerül ki. Mennyire ismeritek őket, milyen a kapcsolatotok velük?

– Azzal, hogy koncertmuzsikusok lettünk, szinte teljesen elvesztettük a kapcsolatot a közönséggel. Annyi maradt, hogy ha tetszik a műsor, tapsolnak, felállnak vagy odabújnak a színpadhoz, ami jólesik. S ha nem lett volna egy-két rossz példa, én sem volnék ellene, mert ezzel nincs semmi baj. De mindig akad egy-két senkiházi, aki ráugrik a padokra és elkezdődik a brutalitás, amit már nem szeretek. Ez már értelmetlen, mert a nagy zűrzavarban elvész a muzsika. A mi zenénk célja pedig nem az, hogy romboltassunk, hanem hogy megnyugtassunk és építtessünk.

– „Hivatalból" foglalkozol velük; milyennek látod ma a legfiatalabbakat?

– Az előbb a koncertekről beszéltem, de azért azt is el kell mondani, hogy előadás után sokan megkeresnek; másrészt meg sokat utazunk, s egy hónapban legalább hatvan emberrel beszélünk, úgyhogy látjuk, mi a dörgés. A maiak különben ugyanolyanok, mint a tizenöt évvel ezelőttiek, csak azt nem tudják, hogy akkor milyen volt. S mint ahogy az spontán módon jött, ez is úgy megy, s ugyanúgy le fog lohadni, és ugyanúgy betűrik az ingüket a nadrágba. és lesz férjük, feleségük, gyerekük és nosztalgiaszinten fogják otthon hallgatni a lemezjátszót. És tizenöt év múlva ismét lesz egy új banda, egy új muzsika, és ez így megy körbe.

– Életmódotokban, viselkedésetekben, megjelenésetek külső jegyeiben egyféle nonkonformizmust képviseltek.  Mennyiben tartod ezt kiterjeszthetőnek társadalmi méretekben is?

– Nem tartom annak, mert a társadalomnak arra van szüksége, hogy megbízható, nyugodt, lojális polgárai legyenek, és ezt mindegyikünk tudja. Mi azzal, hogy zenélünk, és picit megmozgatjuk a dolgokat, ugyanolyan lojális és konformista állampolgárok vagyunk, mint bárki más. Ezért nem vagyunk azzal vádolhatók, hogy felforgatunk; mi csak – ismétlem – szúnyogszerűen birizgálunk.

– A mi azt illeti, a szúnyog elég kellemetlen rovar. Sokan nem szeretik, ha összecsípdesi őket.

– Hát igen, el kell felejteni, hogy ez egy megtűrt műfaj. Mi is igyekszünk, annak ellenére, hogy akkor állítanak le, amikor akarnak. Csak azért, mert eléneklünk egy-két dolgot a színpadon, egyáltalán nem rosszindulattal. Ha nem mondhatnánk el semmit, teljesen konfekcionált gondolkodásmód lépne életbe, ami rosszabb, mint az állami áruház.

– A műfaj legjobb angolszász képviselői éppen azzal tűntek ki, hogy zenéjükben, szövegeikben, egész magatartásukban sajátos filozófiát közvetítettek.

– A filozófia nekünk eleve adott gyerekkorunk óta, és a nyakkendőm még otthon van. Nekem nincs filozófiám, nekem a számba adtak egy filozófiát, amit vagy hiszek, vagy nem.

– Valóban, inkább életszemléletet kellett volna mondanom.

– Nekem lehet ars poeticám, elképzelésem arról, amit szeretnék, de nem vagyok biztos abban, hogy a kilencven bizottság – amin átmegy a lemez, mielőtt hozzátok kerül – valóban úgy találja–e, hogy egyezik azzal a véleménnyel, amit gyermekkoromban megtanultam. Az amerikai Grateful Dead (Hálás Halott) tagjai saját vallást, filozófiát csináltak maguknak, aszerint dolgoztak, mentek fel a színpadra. Képzeld el, amint azt mondom B. Kovács elvtársnak, így akarok felmenni, mert más elképzelésem van a világról: lesz szíves ezt a szöveget is engedélyezni? Ez halott dolog, felejtsd is el. Mit tehetsz ellene?

– Nem zavaró, hogy minden ötödik mondatnál tudod, mit ne írj bele?

– De, csak mivel tudom, mit írhatok bele, mégsem annyira az. Nekünk sok olyan szervünk van, amelyik elbírálja, hogy valami belefér-e a gondolatba. Pedig abba minden belefér, mert úgy csinálták meg, hogy nagyon tág legyen. Csakhogy vannak emberek, akik berezelnek attól, hogy nem megy a zakóhoz és a nyakkendőhöz. Talán én is azért vagyok a pop híve, mert utálom a zakót és a nyakkendőt. A lezserség, a természetesség hiányzik, a hozzáállást is álszentnek érzem. Nem értem a félelmet, hiszen ez a mi társadalmunk, a fiataloké. Azzal, hogy ez a műfaj picit bohócos, játékos, pontosan azt adja vissza az embereknek, amit a komolykodás elvett. Az a gyerek, aki nem játszik, olyan szigorú felnőtt lesz, mint voltak sokan a háború alatt és után, eszméletlenül nehéz gyerekkorral, s ezt még mindig meg akarják bosszulni azokon, akik ma gyerekek. Ezt nagyon cikisnek tartom, ezért fontos, hogy a 15-18 éveseknek játéklehetőségük legyen, mert ha nincs, akkor véresbe megy át, ami sokkal roszszabb, mintha flipperben verem meg a másikat.

– Az egyik legilletékesebb vagy a válaszra: vajon a magyarországi popzene, története során, kihozott-e mindent magából?

– Nem, mert nálunk a könnyűzene is úgy indult el, mint a gépgyártás: egyfajta iparágnak tekintették, holott ez nem az. Emiatt biztos, hogy tizenöt év hátránnyal kezdődött. Akkor mindenki szeretett volna belerúgni, mivel szabad volt. De ez a műfaj fiatalabb és erősebb annál, hogy ne élje túl néhány senkiházi rúgását. Viszont sohasem fog felfejlődni arra a szintre – vagy talán mégis, éppen ezért? –, mint az angolszász országokban, ahol bizonyos visszafogottságból született. Elképzelhető, hogy erre már nem lesz lehetőség, mert belépett az üzlet. Arra azért büszkék vagyunk – és az lehet az összes rendező és engedélyező szerv – hogy a szocialista országok közül Magyarország állította ki a legtöbb együttest.

– Több mint tíz éve vagy a pályán, sokat láttál és éltél. Céljaid változtak-e azóta?

– Azt hiszem, nem. Amikor én elkezdtem, teljesen fanatikusán vetettem magam bele, s az egész szakma bizonyíthatja, hogy csak azok maradtak fenn, akik fanatikusán hittek ennek a zenének a létjogosultságában, s akik aztán elérték, hogy az is legyen. Nem hiszem, hogy akik üzleti szempontból csatlakoznak, sokáig fennmaradhatnak. Csak azok, akik megszállottan csinálják.

– Miért hisznek – hiszel – benne ennyire?

– Mert ez az egész életünk. Ezzel kezdtük, ezzel folytatjuk, és ezzel fejezzük be. Nehéz ezt megmagyarázni, mert rögtön a fejünkhöz vágják, hogy agyonkeressük magunkat. Ez nem igaz. Harmincforintos gázsival és nyolcvanezer forintos befektetéssel kezdtük. Azoknak, akik bent maradtak, nem is volt soha pénzük, hanem úgy lett lassanként, hogy a keresetből újabb erősítőket vásároltunk, és most ott állunk, hogy maga a berendezés, ami szükséges, egymillió fölött van. Erre azt kérdezi egy olyan ember, akinek a taxiszámláját is kifizeti a cég, hogy mit akarunk mi? Ha félmillióm van arra, hogy befektessem, akkor én jól élek. Csak azt nem veszi figyelembe, hogy ha nem fektetném be, nem élnék jól. Tehát invesztálnom kell, ugyanakkor teljesen magunkra vagyunk hagyva. A kezdetektől végigdolgozva a szakmát. 30-35 éves vagy, mire valahová feljutsz – s már vége is. A fanatizmustól nem veszed észre, hogy ha a befektetett pénzt már a felénél egy maszek vállalkozásra fordítanád – amit utálok és bele-döglenék –, ezerszer kényelmesebben élhetnél, és elutazhatnál az olimpiára vagy bárhová. Én most éppen azon gondolkodom, hogy a Balatonra menjek vagy Csehszlovákiába. Viszont ha nem ebbe, akkor másba sem fektettem volna ezt a pénzt, tehát zsákutca az egész.

– Azt mondtad, 35 évesen már vége is.

– Nincs vége, de nagyon kevés zenész van, aki ha akkor formailag színpadképes is, idegileg és lelkileg el tudja viselni annak nehézségeit, hogy éjjel-nappal utazol, mindig máshol vagy, s a magánéletedet az utcán és az országúton éled le. Ilyen korban az ember elkényelmesedik és elgondolkodik azon, hogy még sohasem volt vitorlása, amibe be-ülhetne, és egy hétre belekalandozna a Balatonba. De vitorlást nem hiszem, hogy akkor veszek, mert akkor már nem lesz annyi pénzem.

– Gondolom, ez most még kevésbé foglalkoztat; sokat koncertezel, új nagylemezek anyagain dolgozol. Talán nem tévedek abban, hogy minden popzenész kettős megítélés szorításában alkot: egyfelől számíthat saját közönsége olykor rajongó figyelmére és szeretetére; másfelől viszont tudatában kell lennie annak, hogy a komoly zenei szakma mereven elutasító álláspontjával nemhogy művész-, hanem emberszámba sem igen veszi őt.

– Nyilvánvaló, hogy a pop nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, mint a komolyzene, amelyben a harmóniákat gazdagabban és szélesebb skálán használják. Ha mi ezt tennénk, nem lenne könnyű műfaj; és akkor öt ember sem figyelne oda. A beat pontosan azt a hézagot töltötte be, amit a komolyzene szabadon hagyott azzal, hogy elszakadt közönségétől. Én hallgattam mostanában modern műveket, de amikor nyolcvan percig utazol keresztül a Rákóczi úton kocsival és az agyad szétreped az idegességtől, akkor nincs türelmed végighallgatni egy olyan művet, ami ugyanazt juttatja eszedbe. Ha a rádióban azt közvetítik, hogy valaki kerékpárral végigmegy a Zeneakadémián és lever három sörösüveget, én ezt nem akarom végighallgatni, s azt hiszem, a közember sem. Az a baj, hogy a komolyzene egyféle vérfertőzésen ment át, öncélúvá és széles körben szinte élvezhetetlenné vált. Kérdés, hogy mi a fontosabb: mindenkihez eljuttatni valamit, vagy pedig csak egy-két olyan emberhez, akinek van ideje, türelme és pénze meghallgatni az én művészetemet. Ezért érzem jogosnak a beat becsapódását. Másrészt a beat célja a testközelség, hogy azokat elégítse ki – csak más szinten –, akik amúgy például magyar nótát hallgatnának. S hogy még egy érvet felhozzak mellette: manapság nincsen idő negyvenperces darabokat hallgatni. Az emberek beszorultak bizonyos időfázisokba, nyolc óránként be kell osztaniuk, hogy mit csinálnak. Mi úgy rakjuk össze ötper-ces dalainkat, hogy egészek legyenek. Ezért nehezebb ez a műfaj, mint ha mondjuk elengedhetem magam, és van ötszáz sznob, aki meghallgat és ötszáz, aki megveszi a lemezt. A mienket nyolcvanezren veszik meg. Ha munka közben is hallgatják, nem tudnak odafigyelni egy hosszabb darabra. Viszont kávéfőzés közben nyugodtan szólhat, egy ötperces beatdal; legalább a szívverésed meggyorsul egy picit tőle.

 

Cseh Tamás: Helyzetjelentések

A Cseh Tamás-Bereményi Géza szerzőpáros dalait négy-öt évvel ezelőtt kapta szárnyra a hír. Az előadó, Cseh Tamás műsorain azóta zsúfolásig tölti a klubokat, egyetemi oktatótermeket a közönség. Nem egyszerűen az énekesre figyelnek: Cseh Tamás szinte mitikus alakká nő szemükben, aki kimond, megfogalmaz olyasmiket, amiket ők is éreznek, s visszahallani mástól hiába várnak.

 

– Új lemezed, a Fehér babák takarodója elég pesszimistának tűnt. Te milyennek tartod?

– Keserűnek. A régebbiek is azok voltak. Ezek a dalok ingerülten mutogatnak valahova, ahová az út vezet. Hogy aztán az út merre kanyarodik el...

– Görbe bottal, lehúzott sapkával jönnek a nyolcvanas évek – énekeled. Nincs kilátás a sapka alól?

– Harminchat éves vagyok, s úgy érzem, hogy a mi korosztályunk hamarosan szalutál, lelép, és átadja a helyét az új katonáknak. A nyolcvanas évek jönnek. A mi aktív részvételünk előbb-utóbb véget ér, mert oda már fiatal vasizmok kellenek. Elég keserű ez a lelépés: azt jelzi, meg kéne nézni, mi jön, hogy tudjátok, mi lesz. Egész életemben „harcolni" szerettem volna és nem sikerült. Ma így: jelentem, baj lesz, ha nem figyeltek. Így keserű. Egyébként nem egyértelműen az, mert közben nevet az ember az egészen. Hiszen mulatságos is... a mi helyzetünk. Talán nem kéne beszélni róla, hanem csak élni az életünket. Én a hatvanas években voltam a legboldogabb. Akkor voltam erős, fiatal, akkor voltam benne mindenben, ami egy emberrel megtörténhet. Mindenkinek van ilyen ideje, és az többnyire nem negyvenéves korban következik be. Ezért beszélek a nyolcvanas évek embereiről, mert egy generáció életében ezek az évek lesznek a legfontosabbak. Ekkor vesztik el szüzességüket, ekkor tiltják ki őket rendőrségileg Balatonalmádiból tvisztelés miatt, mint ahogy velem hatvankettőben történt. Mindenkinek meglesz a maga sajátos élménye.

– Valami nagy dologra számítasz talán?

– Nem hiszem, hogy lesznek.

– Lehet, hogy egy nemzedék nevében beszélsz, s azt mondod, a következőké a szó – de dalaid egyre nagyobb hatásúak a fiatalabbak körében is, s ez nem véletlen. Azt mondod, a hatvanas évek voltak a tiéd, de dalaid éppen a hetvenes évek nemzedéke tűzi zászlajára.

– Nálam jöttek a dalok és kitolódott az idő, amikor a legboldogabb lehettem. De ez nem jellemző korosztályomra. És a türelmetlenség, amivel a korosztályi kérdéseket feszegetjük, onnan származik, hogy tudom, az én nemzedékem nem került bele időben abba a helyzetbe, amibe kerülnie kellett volna. Ez nemcsak elkeseredettség, hanem sürgetést jelez. Akikkel általános iskolába, gimnáziumba együtt jártam, azok javarészt családot alapítanak, házat építenek – ami helyénvaló. De begubóztak – ami már nem helyénvaló, miként a villaépítés és az autómánia sem az. És a legjobb tisztjelöltek mennek el, zárkóznak be, úgy élik le az életüket. Kicsit egészségtelen a váltás korosztályok között. Az agyamat talán arra kellett volna használni – ha jó matematikus lettem volna –, hogy huszonnégy évesen rám bízzák egy halgazdaság vezetését; de bennem, huszonnégy évesben nem bíztak. Így az apám ül ott ma is, már egy emberöltő óta. Amúgy az én apám nem halgazdaság–vese tő, csak mondom. És mi lesz a mai huszonévesekkel? Nekik ki fogja átadni, hiszen még mi is itt vagyunk? Az biztos, hogy több bajuk lesz, mint nekünk.

– És hol van a te helyed?

– Festő akartam lenni, elvégeztem a főiskolát. Annak idején naiv hittel mindent csináltam, amit egy fiatalember tehet. Pattogtam, mint egy gumilabda – míg rá nem jöttem, hogy a világ nem számít rám, pattogó minőségemben sem. Pedig merő jóakarat és aktivitás volt bennem, hogy tisztázzuk a dolgokat, hogy tiszták legyünk és szépek, ahogy egy fiatalnak illik. Ez nem kellett; úgy döntöttem hát, hogy akkor inkább tanítok, elzárom magam. Illetve összezárom magam 180 diákkal és nem foglalkozom mással. Reggel utaztam a villamoson, elolvastam a Magyar Nemzetet, a megállóban a kukába dobtam és bementem tanítani. Nagyon rendesen tanítottam, rendkívül jó kapcsolataim voltak a diákokkal, nekik is velem, és így nyolc évig sikerült magamat kivonni a helyzetből. Míg aztán beütött a találkozás Bereményivel, ami kivont a magam készítette bunkerból. Nincs jogom helyette beszélni, de az a gyanúm, hogy nem elégítette ki az írás. A száraz tény, hogy lefestheti a világot. Ez nekem is megadatott volna, ha ülök a műteremben és kilószámra fogyasztom a festéket és mindenféléket festek, amik lehet, hogy borzasztó jók és a véleményem is bennük van: csak hát két embernek, akiket egyáltalán érdekel az, amit én mázolok. Lehet, hogy Géza is így volt az irodalommal; eltelt majdnem tíz év, míg megírta a Legendáriumot. Abban ráismerni az ő arcára. Olyan, mint a dalok. És mint amilyen az ember.

– Hogyan találkoztatok?

– Véletlenül, egy kocsmában. Ezt nem akarom túlhangsúlyozni, mert az életünk nem ott telik el, bar elég sokat tartózkodunk ilyen helyeken. 1970-ben taxival mentem haza Budára, amikor az Erzsébet-híd előtt megpillantottam, hogy öt fiú megy az ellenkező irányba. Éjjel egy óra volt és a város kihalt, de megállítottam a kocsit és csatlakoztam hozzájuk, mert láttam, hogy valahová igyekeznek. Lementünk a Dohány utcai Diófába, ami kitűnő kiskocsma volt akkoriban. Vad italozás kezdődött, ahogyan ez szokás volt – egyik formája megmutatni annak, ki a férfi. Itt ismerkedtem meg kőbányai tanárként Bereményivel, a Pannónia Szinkronstúdió munkatársával. Géza valahonnan tudta, hogy én dalokat írok – mert egyfolytában azt csináltam, mint egy bogárgyűjtő, írtam a dallamokat „angol" szöveggel, felvettem magnóra, és gyönyörködtem a saját hangomban.

– Mint oly sokan akkortájt.

– Lett is ezekből valami egy régi Bacsó-filmben, de nem gondoltam, hogy valaki is emlékszik rá. Géza emlékezett, s mondta, hallom, te írsz ilyen dallamokat, én írnék rá magyar szöveget. Mondtam magamban, ahá, pont te. Ez volt a véleményem, mert fogalmam sem volt arról, hogy ki a Géza. Másrészt akkoriban próbálkoztam magyar költők verseivel, mert lehetetlennek éreztem, hogy angolul, egy számunkra érthetetlen nyelven énekelnek nekünk. (Erről később irtunk is egy dalt.) A hatvanas években angolul szóltak hozzánk, nem volt magyar szám, nem volt jelenség–vita, meg hogy ki a jó, kinek van igaza. A legjobb is meg a legrosszabb is angolul volt. Nem volt kommunikáció, csak zene. Igaz, hogy az nagyon jó zene volt, rock and rollnak hívták, később twistnek. A Beatles jött később, de ők is angolul énekeltek, nem magyar problémákról. Csak mi azt hittük, hogy miközben Almádiban kikezdünk a rendőrökkel, mert folyik a twist, magyar problémákat oldunk meg angol szövegre. Ahogy múlt az idő, érezni lehetett, hogy valahogy magyarul kellene megoldani a mi dolgainkat, akár dalban. Ha ezt dalnak nevezem, akkor a dal is magyarul legyen. Gondolkodtam, hogy meg kellene zenésíteni verseket, de kinyitottam egy könyvet és az volt benne, hogy repülnek a csillagok az égen, nagy tengerében elúsznak... Hát ezt nem. Valami aktuális helyzetet vártam, amiben részt lehet venni, amit érdemes magyarul elénekelni. Mert az, hogy a lepke kék, számomra nem kívánkozik dalba.

– Gyaníthatóan ekkor következett be a mesébe illő fordulat...

– Mindenesetre azon a bizonyos estén találkoztam Gézával. Megbeszéltük, hogy másnap ötkor találkozunk. El is jött és kérte, játsszak egy dallamot. Én játszottam, ő meg öt perc alatt írt rá szöveget. Így kezdődött: "Az ócska cipőt egy este már / oly vastagon lepte be a sár / hogy végül megállt / csak bámult Desiré / Desiré így suttogott: / istenem, istenem, micsoda vidék / micsoda ócska vidék / nézd a cipőm milyen ócska már." Ezt elénekeltük a papírról, egymásra néztünk, angyalok szálldostak át a szobán. Nem tudom, hogyan születik egy vállalkozás; ez így kezdődött. Rögtön leszaladtunk vodkáért és elkezdtük beszélni, hogy is van az élet. Kiderült, hogy Gézát kirúgták az albérletéből, az enyémben pedig van üres hely. Odaköltözött, és mint két írógép, elkezdtük reggel–este írni a dalokat. Ez volt a legszebb idő. Nekünk ezzel egy évig semmi tervünk nem volt. Aztán kiderült, hogy túl fontosak lettek a da-lok, már különköltöztünk volna, mert akadt dolgunk másutt is, de a dalok arra kényszerítettek, hogy tovább írjuk őket. Aztán jött a huszonötödik Színház, a Jancsó-filmek és a következmények, a lemezek. Így történt, és nem egy kitervelt akció végeredményét látod.

– Bárkivel megeshet, hogy agy évig megállás nélkül írja a dalokat, de az már keveseknek adatik meg, hogy közönség előtt énekelje őket. Veled miért így esett?

– Úgy látszik, ez egy lehetséges közlésforma. Nem tudom, biztos van abban valami törvényszerűség, hogy mikor mi az, ami... Van idő, amikor az emberek könyveket olvasnak és abból tájékozódnak. A mi időnk most gyors, a dalokat gyorsabban meg lehet hallgatni, mint egy regényt, s ha jók, akkor viszonylag pontos információkat is közölnek. Nem azt mondom, hogy teljeseket, mert ezek helyzetjelentések. Az emberek ebben a felgyorsult időben a saját kétséges helyzeteik között borzasztó kíváncsiak egy pontos helyzetre. Itt van, mondjuk, egy martinászé: „Az a helyzet, hogy a feleségem, az a rohadt, elment, itt hagyott engem a gyerekkel, keresek ennyit, lakom itt, nem tudok mit kezdeni magammal, pedig van szabad időm, de megutáltam a horgászást." Engem borzasztóan érdekel, ha valaki így meg tudja fogalmazni a dolgait. Ez persze nem akárki, ez egy kemény ember, mert csak azok tudnak ilyen kereken fogalmazni. Á lazák hemperegnek valahol, velük nem beszélek, mert elfecsegik nekem, hogy most vették meg a nem tudom mijüket, ami hidegen hagy. Engem nagyon érdekel az apám, a nagyapám, a hajdúszoboszlóí pincér és a balmazújvárosi kalapkészítő helyzete; ezért tudok éjjel kettőig ottmaradni valahol. A dalok is ilyen helyzeteket rögzítenek, mégpedig egy korosztályét, ami tanulságul szolgálhat másoknak. Nem olyan fontos tanulsággal, mert hiszen ez nem 68 és nem diákmozgalom. Ezek csak dalok, melyekben kétségtelenül politikum is van, de nem elsődlegesen. Talán tényleg betöltenek egy olyan rést, amiről nem beszéltek. Ami hiányzott, és ami összeköt bennünket az apámmal, veled. Nem tudom, a többi rés hogyan tölthető ki; ha tudnám, politikus lennék.

– Akárhogy is, a dalaiddal te egyfajta helyzetbe kerültél; viszont olyanokról énekelsz, akik nincsenek helyzetben. Nem látsz a kettő között ellentmondást?

– Nem, mert nem tekintem helyzetnek – kiváltságosnak – a sajátomat. Semmiben nem különbözünk egymástól, legalábbis így gondolom. Véletlenül én állok az énekes helyén – aminek egyébként örülök. De téged is meghallgatnálak.

– És amikor nem énekelsz?

– Albérletben lakom, lakást nem kapok, mert az én nevemen épült egy a nagyanyámnak. Autót viszont kettőt nyertem. Magánélettel kapcsolatos terveim nincsenek, azt sem tudom, a mentőcsónakot hol tartják, ha süllyed a hajó. Albérletet viszont bármikor cserélhetek, ugyanúgy, mint te. „Nyitott a pálya” – mondja Antoine –, „lehet, kellene valami egész merészet, nagyon tilosat csinálni." Az önkontroll annyira kitenyésztődött az emberekben, hogy már saját bal lábuktól félnek, mert hátha a jobb belerúg.

– A ti dalaitokat is a sanzonbizottság minősítette?

– Most már nagyfiúk vagyunk három lemez után, így ezt a hanglemezgyár intézi. Egyébként ez a „sanzonbizottság" nevű bizottság először visszaküldte dalainkat, mert „minősíthetetlenek a szövegek, és a zene is az". Erről pecsétes papírunk van, 1973-ból. Merthogy akkor még mi akartunk lemezt. De azt mondtuk magunkban, ez volt az utolsó szégyenteljes közeledés, soha többet. A lemezt végül a lemezgyár kezdeményezte, nekünk semmilyen részünk nem volt benne.

– A manapság össznépi szórakozássá előrelépett kabaréról, különösen Hofiról néha azt tartják, hogy a szókimondással tulajdonképpen levezetnek bizonyos feszültséget. Veled kapcsolatban ez még nem hangzott el?

– Nem hinném. Nem ítélek meg másokat persze, de rokonságot nem vállalok Hofival. Akinek viszont arra jó, az vezesse le általam. De hátha másra jó. Mindenesetre olyan sok mosolyt nem fakasztanak a mi dalaink.

– És az underground hogyan vélekedik rólad?

– Árulónak tart, az underground – amelyik tulajdonképpen már nem létezik – mindig is árulónak tartja azt, aki kilép a nyílt pályára.

– Ha már itt tartunk: a " kint és a bent" mellett vagy helyett látsz-e más alternatívát alapállásként?

– Ha a kint a csatatéren kívül, a bent a csatatér, akkor csak bent tudom elképzelni. Csak bent, akármilyen a csatatér. Ha iszapbirkózás folyik, akkor is bent kell lenni. Részt kell venni, kivonulás nincs. A részvételnek ezer módja van. Nagyszerűnek kell lenni, okosnak, szépnek. Nem íróasztal kell nekem, hanem a helyzet, hogy végre dönthessék valamiről.

– Antoine és Desiré mivel hadakozik?

– Egy korosztály tagjai ők, akik két külön megoldást választottak. Antoine osztályvezető lett – nem mintha bűn lenne osztályvezetőnek lenni –, nyakkendőt visel, komoly, beépült, koccint az igazgatóval annak névnapján, vannak összeköttetései. Egyébként borzasztó jópofa, ha találkozik veled, meghív és elmeséli, milyenek a vállalati problémák. Desiré pedig esett, nem tudni, miért, nem érdekük a vállalati problémák. Bemegy, dolgozik, nem link, csak éppenséggel nem akar továbbjutni a vonalon. Álmodozik, állandóan belekap mindenbe. Meglát egy madarat és azt mondja: ott repül a nemzedékem. Az Antoine-fajta ezt nem érti, s azt mondja: te hülye vagy. Mire Desiré: nem, illetve el akartam mondani, de nem mondom el. Kétféle megoldást képviselnek ők. Az egyik, aki részt vesz – de Antoine nem harcosnak ment be; ő bekéredzkedett pályaőrnek, meccset nézni. Desiré pedig betévedt, egyszerűen csak ott van, amikor egy iszapbirkózó hirtelen szájon vágja. Desiré ettől jobbra-balra bukfencezik. De egyik sem résztvevő, két ember tántorog az időben, s mindkettő megoldást akar. Antoine azt hitte, az a jó, ha átveszi apái megoldását, tehát a régi megoldásokat próbálja új módon megvalósítani. Desirének ez eszébe sem jut, viszont min-denféle más jut az eszébe. Túlságosan más: kiáll az esőbe, és azt mondja, hogy az mindent lemos róla.

– Saját jövődről mit tudsz?

– Ha Géza nincs, ez a műfaj sincs. Kettőnk közül én vagyok a bohóc, ő a cirkuszigazgató. Ha én találnám ki a dalok szövegét, abból nem lenne semmi. Nekem is az jár a fejemben, de nem tudnám leírni. Én a dalok előadója vagyok. Ha azt jól és hazugságmentesen csinálom, akkor azért, mert nem játszom meg magam, hanem estéről estére azok az indulatok bujkálnak bennem. Ezért kell pihenni előtte vagy leinni magam a sárga földig, mert ez még mindig iga-zabb lesz, mint ha egyszer úgy jönnék ki: kedves közönségem. Az a dolgom, hogy a dalokat úgy tolmácsoljam, amilyen indulatokkal születnek.

– Műsorodat lezártnak éreztem; mintha valaminek a végére pontot tennél. Vagy tévedek?

– Volt egy utóirat, amely arra utal, hogy kész, vége, most már csinálja más. Hogy nincs több üzenet, csak egy: szétszéledtünk és külön-külön próbálunk szerencsét. Az egynek tűnt egész szétszakadt. Ezzel ér véget a legújabb lemez, mert hátha nem lesz több lemez. Ez egy magánvállalkozás volt, amit 1973-ban kezdtünk el, és most 1979 van. Jó lenne lezárni olyan tisztán, ahogy elkezdtük. Nem akarok tovább énekelni, mint ameddig észnél vagyok. Két tempóval hamarabb kell abbahagyni, amikor még érezzük, miről szól az idő.

 

Szabados György: A szabadság kötöttségei

Szabados György a magyar avantgárd jazz első számú képviselője. 1974-ben jelent meg Az esküvő című önálló nagylemeze, pályafutásának – néhány rádiófelvételtől eltekintve – mindmáig egyetlen, hozzáférhető dokumentuma. Szólóban és együttessel egyaránt vállal fellépéseket, újabban a Kassák Klub zenei műhelyében is dolgozik.

– Ugyan nem vagy annyira idős, hogy beszélgetésünket a Pályám emlékezete sorozatba illő kérdéssel kezdjük, mégis érdekelne, hogyan lesz valakiből Magyarországon jazz-zenész, milyen hatásokra kerültél kapcsolatba, ezzel a műfajjal.

– Zenei környezetben nőttem fel, anyám énekesnő és énektanár. Zenét magánúton tanultam, s már gyermekkoromban kísérleteztem az improvizációval. Nagyon szerettem rögtönözni. A jazz-zel kamaszkoromban, az 50-es években találkoztam, amikor hozzánk is elérkezett. Akkor még tiltott zene volt, hivatalosan kozmopolitának és dekadensnek nevezték. Valahogy úgy kerültem kapcsolatba vele, mint ahogy Veres Péter mondja: a misztikus ember az, aki kiszorul a világból. Én a kiszorult dolgokban nagy értékekre leltem. A jazzt is olyan zenei körnek éreztem, amely rejtélyes helyről táplálkozik, és rejtélyes, de reményteli világba visz. Valami titkos varázsa volt, különösen mert az akkori világból nálunk kiszorult. Persze ekkor nem volt nehéz kiszorulni. Emellett leginkább mégiscsak az vonzott benne, hogy a jazz improvizatív zene és én – mint mondtam – már szinte gyerekkoromtól szerettem ezt csinálni.

– Milyen irányba tapogatóztatok, miféle zenét játszottatok ezekben az években?

– Barátaimmal alakítottunk egy – akkor így mondtuk: – zenekart, s amerikai darabokat cool és bebop stílusban másoltunk. Saját szerzeményeink is voltak. Igyekeztünk mindig a legfrissebb dolgokat figyelembe venni, aminek politikai oka is volt: az országban hallatlan visszafojtottság feszült, amit igazán csak lent a mélyben lehetett érezni. S elárasztották az országot népzenével. Egy olyan helyzetben, amellyel az ország nem értett egyet, állandóan az ő népzenéje szólt. Ez a meghasonlott állapot nálunk, fiataloknál ultra rebellis módon jelentkezett: egyszerűen nem foglalkoztunk magyar zenével, hanem csak azzal, amiről úgy éreztük, hogy tagadása annak.

– Mik voltak azok a gondolatok, amelyek akkoriban közérzetileg és zeneileg közelebbről foglalkoztattak?

– Úgy láttam, hogy a magyarországi ember sorsai furcsán alakult, mert a történelem jó ideje nem engedte meg, hogy oly módon rendezkedjen be és olyan stílusban éljen, amilyen a saját természete. Mindig valami átvételt kellett meghonosítania. Jött a második világháború, s a magyarság nem éppen emelt fővel került ki ebből az immáron ki tudja hányadik életveszélyes helyzetből. Azonban ez a nép fantasztikus reményekkel és erővel kezdett talpra állni, és felépíteni a maga felszabadult világát. Teszi ma is. S aztán jött egy iszonyatos törés, egy jobbágykorszak – az ötvenes évek–, amely főbe vert mindenkit, így bennünket, fiatalokat is. Olyan erősen, hogy megtántorodtunk. A muzsika, ami nekünk tetszett, a jazz, nem fejezhette ki azt, ami itt volt – hogyan is tehette volna egy amerikai szituációból vett zene? A jazz akkoriban 60-70%-ban szórakoztató jellegű zenét jelentett. A fekete polgárjogi mozgalmak, amelyek igazán komollyá tették, csak később jöttek. Az ötvenes évek jazzmuzsikáját főleg a fehérek csinálták, amiben persze a négerek is részt vettek. Ennek stílusismérvei az európai zene letűnt, de legalábbis megjárt korszakaihoz hasonlítottak, s egyáltalán nem illeszkedtek az akkori európai zene színvonalához és a magyar zene jellegzetességeihez. Ennek ugyanis elsődleges jellemzője az, hogy kötetlen a ritmusa. Márpedig az akkori jazz ugyanannyira kötött volt, mint az európai zene a XVII. század végétől a romantika csúcsáig. Ezt vette át az amerikai jazz azzal a különbséggel, hogy a ritmust úgy kezelte, ahogyan azt a négerség hozta: bizonyos ízzel, „beat"-tel. És a ritmus felé billentve ki az európai (görög-római) egyensúlyeszményt. Ezt a kötött ritmust én nem találtam megfelelőnek ahhoz, hogy mindazt kifejezze, amit én akkor Magyarországon éreztem, s főleg: nem éreztem anyanyelvemnek.

– Az a fogalom, hogy magyarság, mit jelentett neked akkor és mit jelent ma?

– Hát ezt nagyon át kellett gondolni. Hogy egy zenei hasonlattal éljek: azt sosem engedtem meg magamnak, hogy a ritmus a többi zenei elem fölé nőjön, tehát mondjuk a nemzeti érzés egyéb józan érvek és az ítélet egyéb szempontjai fölébe kerekedjen. Nem is éreztem hajlamot erre. A sovinizmus halálos butaság, ezt a történelem is iga-zolja. De nekem a magyarság nagyon sokat jelentett és jelent ma is. Ma már szinte mindent. Ez abszolút racionális módon leírható: vegyünk két jelenséget. Az egyik: nincs olyan fa, amelynek csak szára és levele van, gyökerek nélkül. Ha megfosztják gyökerétől, ez a fa rövid időn belül – ha ugyan nem azonnal – kihal. A másik: nincs olyan folyadékhártya, ami megmaradna folyadékhártyának. Ezt úgy értem, hogy nincs homogenitás a világban. Ebben az értelemben óriási tévedés áldozata a francia forradalom és minden olyan hatalom, amely homogenizálni akar. A tárgylemezen a folyadékhártya pillanatok alatt pici csöppekbe csapódik. Ezt a fizikai jelenséget helyénvaló példának érzem. Ugyanígy van a kultúrában is: ahány hely, népcsoport, érdekközösség, gyökérzet – annyiféle összecsapódás van. Akkor gazdag a világ, ha ezek a kis csöppek gazdagok. Engem azzal vert meg a sors – vagy azzal tett szerencséssé –, hogy magyarnak születtem. Miért akarjak akkor én más lenni? Nekem az a kötelességem, hogy ebben vegyek részt, és erőm szerint ezt éltessem tovább. Mert a világ színességéhez egy folttal talán mi is hozzá tudunk járulni. Ember módon csak a kultúra révén lehet élni. S akkor miért éljek én olyan kultúrában, amelybe nem születtem?

– A lemezed egyértelműen népzenei fogantatású: a sajátosan közép-európai indíttatást a kortárs zene és az avantgárd jazz legújabb jegyeivel ötvözi. De te már jóval előbb, a hatvanas évek elején – a jazz progresszív törekvéseivel egy időben – „free jazz" koncerteket adtál Budapesten. Az új stílus és az újfajta gondolkodás – a kifejezés felfokozott igényével, a bonyolult ritmus– és harmóniavilággal, a zenei eszközök változatos skálájával – nálunk akkor meglehetősen szokatlannak hatott; hogyan jutottál el ehhez a zenéhez?

– Említettem már, hogy magyar zeneiségem állandóan vitatkozott a jazz akkori ritmusvilágával; de a hangvétel, a szerkezet és a közlendő szempontjából is megoldatlan problémák álltak előttem. Én nem elsősorban élveztem ezt a műfajt, hanem mindig is halálosan komolynak gondoltam, hiszen zenéről volt szó, s az volt a gondom, hogyan lehetne átadni mindazt, ami bennem van, amit érzek. Ezzel bajlódtam 1962-ben is, sikertelenül. Aztán egy este meg-kértem egy bőgőst, akivel korábban már többször játszottam, hogy minden előzetes megbeszélés, stb. nélkül játsszunk valamit együtt. Belement, s akkor este kicsit boldognak éreztem magam. Ezután meg kellett találnom, hogyan lehet ezt az élményt, ezt a megcsípett pillangót a stílus és a forma szempontjából megfogni, lejegyezni. Miután élő zenéről volt szó, a középkori módszerhez kellett visszanyúlnom, amely nyitottan, az érzésre bízva írta le a muzsikát, tehát nem metrikusan. Az európai zene ugyanekkor ott tartott, hogy a szeriális zene punktuális technikává strukturalizálódott – ezek a kifejezések önmagukért beszélnek –, tehát mindent kiszámítottak előre: hangsort, ritmust, dinamikát stb.; s ekkor ujjongásban törtek ki, hogy már nincs szabad hang, amit előre ki ne számítottak volna. Ez volt a zene csődje, mert a benne foglalt szellem és emberség leláncolódott.

Ezeket magamban tisztázva sikerült megtalálnom a ritmusprobléma megoldását is, ami a magyar zenei érzés és a jazz – ma már nem nagyon szeretem ezt a megnevezést, mert annyira XX. századi jelenség, a kor egyik fő hangzásbeli jellemzője, hogy szinte minden lényeges zenedarab magán viseli lenyomatát – elegye lett. A magyar népi éneklésből indultam ki, és nem a hangszeres muzsikából. Minden zene elsősorban az ének szülötte, s a magyar zene ősi rétege jobbára ebből áll: úgynevezett parlando-rubato jellegű éneklési mód, amelynek nincs kötött ritmusa. Éreztem viszont, hogy a mélyén mégis szunnyad valamiféle ritmus: az átélés, az érzés mozgatja mikroritmus szerűen úgy, hogy rövid szakaszokban aszimmetrikus, de egészében kiegyenlítődik. Sajátságos zenei – de nemcsak zenei – stílusképzetünk mindig görögös, tehát kiegyenlítődésre, szimmetriára hajló; ez belső igénye.

Meg kellett tanulni úgy improvizálni, hogy a jellegzetes, XX. századi ritmusérzet ne a hagyományos jazzritmussal, hanem egy kiegyenlítő aszimmetrikus ritmikával természetesen ötvöződjön, aminek az a titkos belső sajátsága, hogy mindig tovább és tovább dobja az embert. (Érdekes módon a szakma ezt nagy ellenkezéssel fogadja; a „laikus" hallgatók sokkal jobban "értik", mert talán érzik, hogy ez a magyar zene legbelsőbb sajátsága.) Tehát meg kellett tanulni, illetve fel kellett eleveníteni a magyar népzene jellegzetességeit, világát stb. és azokat alkalmazva a zenét a tizenkét fokúságba emelni. így lett atonális és tonális, amit a népdal biztosít, az köt egybe. Végül is beláttam, hogy az idegzetünkben élő zenei anyanyelv a legbiztosabb szervező, rendező és stílusteremtő alap, épp intimitása, egyértelműsége és koncentráltságot sugalló ősi természete révén.

– „Meg kellett tanulni" – mondtad most többször, az improvizációval kapcsolatban is. A tanulás pedig szükségszerűen magában foglalja, a tudatosságot. Milyen szerepe van a tudatosságnak a rögtönzésben – különösen a „free jazz"-ben, amely nevében is utal az önkifejezés szabadságára? Egyáltalán: mit értesz te szabadságon?

– Minden nyugalom legkevesebb két erő egymásra hatása révén létrejött látszólagos béke. A szabadság kötöttség nélkül nem érzékelhető és nem értékelhető, hiszen csak akkor tudom felfogni annak, ha mellégondolom, érzem, hogy van kötöttség is, van ellentéte, párja, kontrapunktja. Az ateizmusnak nincs értelme, ha nem áll vele szemben valamiféle istenfogalom. Szabadságon én azt értem, hogy magam válasszam meg azt a kötöttséget, amit jónak és igaznak érzek. Ez óriási felelősség: mindent meg kell gondolni, mert én választok. És egyben ítélkeznem is kell minden megoldás felett, már előre, ami demokratizmusra és öntudatosságra is nevel. A szabadságnak ezer értelme van, például a világban mindenütt adódnak olyan helyzetek, amikor az adott kötöttségek sértik legjobb érzéseinket. Ez ellen lángolt fel a néger polgárjogi mozgalom is, vagy nálunk az 1848-as forradalom. Minden nagy művészet magába foglalja a sorssal és egzisztenciával, léttel, történelemmel, társadalommal kapcsolatos helyzet lenyomatát. Abban a pillanatban, hogy a négerek Amerikában olyan helyzetbe jutottak, amilyenre jutottak, vagyis: színre léphetett egy magas szellemiségű értelmiség – a jazz fantasztikus változáson ment át: komoly és modern zene lett belőle. Akik hozzá csatlakoztak, azok meggyőződésből csinálták. A műfaj ekkor kettészakadt kommersz, szórakoztató ágra és progresszív, komoly vonalra, amely utóbbira sokan, főleg fekete muzsikusok, az életüket tették.

– Tovább időzve ennél a tárgynál: miként érvényesülhet a szabadság a zenében?

– Hosszabb kitérővel próbálok erre válaszolni. A zenetörténetben pontosan nyomon követhető az, hogy a XX. század derekára két dolog eltűnt, aminek alapján korábban a legmagasabb igényű zeneművészet kialakulhatott. Az egyik az egységes világnézet, világszemlélet, amely mint aura az alkotó szellem számára abszolút otthonosságot biztosított. (Gondoljunk Bach korára.) A másik a legnagyobb közös osztó – vagy más szempontból a legkisebb közös többszörös –, a titkos zenei bázis, amire valamilyen módon, de támaszkodni lehetett.

Nézzük gyorsan végig. A görög zene, a középkori modális zene lineárisan, időbeliségben, horizontálisan gondolkodott. A vertikális térbeliség a klasszikus zene „találmánya". A romantikus muzsika az összhangzattanba disszonánsnak tűnő hangokat lopott, ami más dimenziót adott a zenének. Ezután jött Schönberg dodekafóniája. Majd még egy vonulat: Sztravinszkij, Bartók, Prokofjev, Enescu és mindenekelőtt Muszorgszkij, akik rátaláltak a szunnyadó népi hagyományra s rádöbbentek arra, hogy van egy óriási anyag, amelynek a belső  törvényszerűségei mindazt tartalmazzák, amit az addigi zene képes volt tudatosítani és törvényszerűen használni. S mindez a népzenében tonálisan jelentkezik, tehát megtartja azt a jellegét, hogy egységbe fogó, humánus, a világot értelmesnek látja.

Hiába, ezt követően a világszemlélet heterogénné vált; az újkori filozófia javarészt az emberi környezet problémáinak megoldására és megfürkészésére specializálódott, a művészek zenén kívüli megoldásokat kerestek és találtak a technikában, a fizika, a matematika törvényeiben. Ez viszont teljesen kifordította önmagából a zenét. Én ezt – bár engem is űzött a kíváncsiság és a játékösztön – teljesen idegennek éreztem, és kötöttem magam ahhoz, hogy fő gondolatként a népzenénkből sarjadt művészetet vigyem, éljem tovább. Ezt óriási munkának gondoltam; egyrészt azért, mert az ötvenes években jórészt devalválódott, másrészt azért, mert miként egy népnek át kell magát gyűrnie mindenféle gazdasági és nemzetközi változásokon, melyek a világban történnek, ugyanúgy a kulturális változásokat és eredményeket is fel kell dolgoznia, magába kell fogadnia, mégpedig úgy, hogy a sajátosságai ne szűnjenek meg, sőt megizmosodjanak, újabb bokrokat hajtsanak. S mivel a jazzt a XX. század egyik lényeges jelenségének tartom, úgy véltem, egy ponton igenis egyeztethető a hitem a világban – ami a tonalitáshoz köt – és elkötelezettségem a magyar kultúra és a magunk szellemi környezete iránt. A tizenkét fokúságban egy népdal vonatkozású improvizáció olyan, mint az építészetben egy motívum, egy ősi megoldás; tehát szervesen a hangzáshoz tartozik, de úgy, hogy valamit őriz, megtart; a szélesebb hátterű zenei vonatkozásnak árnyaltabb jellegét vagy éppen fő stiláris jellemzőjét, akár a „csontozatát" adja meg, s így teremt összeköttetést vagy egységet a világ zenéje és a magyar zene között. Persze ezek csak utólagos gondolatok és csak funkcionálisan irányadók. A művészetben ugyanis elsősorban az érzékek ítélnek és dolgoztatnak.

– A jazzt sokan – jórészt tájékozatlanságból – ma sem hajlandók „komoly" zeneként elfogadni, nemi utolsósorban azért, mert döntő szerepe van benne a pillanatnyiságnak. Mi erről a véleményed?

– Amelyik zene a pillanatnyiságot kizárja, az holt séma lesz. Minden nagy mű nyitott mű. Itt más a feladat. Újra kell eszmélni sok mindenben, például a magyar kultúrában is. Újra rá kell jönni, hogy nem elavult, nem kihullott dolog ez a mi életünkből. A hagyományok élnek, csak más formát öltenek. A világ új zenei jelenségei nem idegenek; mi nem vagyunk kiszorultak a világból és igyekeznünk kell, hogy be is legyünk azok. Veres Péter mondta – hogy ismét őt idézzem –: egy nép addig él, ameddig élni akar. Nekem vannak olyan darabjaim is, amelyeket pontosan leírtam. De a lemezemmel arra szerettem volna ösztönözni a muzsikusokat, hogy lehet a saját vidékünkről, sőt még iskolai énektanulásunk alapján is szabadon és jól és korszerűen muzsikálni. Egyszerűen úgy, hogy leülünk, és mintha beszélni kezdenénk, úgy kezdünk el játszani a hangnemben. Az más lapra tartozik, ha még olyan igényem is van, hogy tagoljam, szervezzem, formába öntsem a zenét. Vagyis, hogy mívessé tegyem. Ezt a lemezen megcsináltam, ott voltak kötött és teljesen szabad részek is.

Körülbelül úgy képzelem el a "free" játék legszabadabb változatát, hogy az mindig valamiféle érzet, vélemény, nagyon komoly dolog jegyében történjék. Meg kell lenni annak a rendezőerőnek, amely végül – s ez már tehetség és tisztesség kérdése – a maga helyére rakja a kiművelt, alkalmazható eszközöket, megoldásokat. Mert azok – döbbenetes, de tapasztalatból tudom – szinte jönnek egymás után, teljesen természetesen. Azt kell gyakorolni, hogy mindig rövidre zárt legyen a játék. Hogy mindig oldottan koncentrált legyen az ember, amikor játszik és világosan fejezze ki azt, amit átadni, érzékeltetni akar. De a legfontosabb talán, hogy szeressen, és ne gyűlöljön olyankor. Ez a szabadság nagyszerűsége ebben a zenében.

– A "free" stílus szélsőséges változataival a jazz fejlődésének egyik végpontjához érkezett el. Ez a játékmód – éppen meri sokan visszaéltek vele – ugyanakkor minden korábbinál élesebben vetette fel az érték, az értékelés kérdését. Szerinted milyen szempontok alapján minősülhet egy produkció értékesnek, illetve értéktelennek?

– Nem tudom egy dologhoz kötni. Mert ha Kilka Gyuri mezőségi cigányhegedűs csodálatos formában játszik a lakodalomban, milyen alapon ejtsem őt ki a „zenetörténetből"? Hogy a Máté passiót tartom a legnagyobbnak?

– És milyen alapon vennéd be?

– A zene hozzátartozik emberségünkhöz. Minden zene megold a művészet kebelében valamit abból, ami az emberség dolga. Ugyanígy a táncnak is megvan a maga szerepe, ami – és itt jön Kilka Gyuri – lehet tökéletes is, hiszen a művészet kulcskérdése a „hogyan?". Van, amit tökéletesen ő hoz arról, ami különös, ami remekbe szabott és ember által született egyszeri. Én a jazzben sem tudom elfogadni az olyan zenét, amelynek nincs komoly funk-ciója, feladata. Elismerem a szórakoztató zene létjogosultságát, ha a maga feladatát magas szinten oldja meg. A jazz sok tekintetben még ma is szórakoztató, de komoly is; s már a zene továbbfejlődése szempontjából sem mellőzhető. De a komolykodást nem szenvedem. A jazzben ma többféle jelenség csapódik le; még a "free"-n belül is van szórakoztató vonulat, progresszív ága pedig Amerikából Európába tevődött át, talán azért, mert a társadalmi mozgás itt elevenebb és feszítettebb; mert itt zajlanak a nagyobb változások.

Természetesen a „free" megítélésében is kettős szempontot alkalmazok: mit akar, miért történik és milyen színvonalon; tehát milyen fokú a koncentráltság, hogyan ér fel a feladathoz, mit sugall s mennyire alkalmazza vagy szaporítja a mai zenei eredményeket. Ahogyan például Charlie Parker fúj, abból egyértelműen kiderül, mi késztette arra, hogy szaxofont vegyen a kezébe. És ő abból jottányit sem enged, hogy azt zeneileg a lehető legtökéletesebben hozza. Ezt persze nem tudományosan, inkább az érzékelés szemszögéből közelítettem meg, de így érzem igaznak.

– Pályafutásod keveseket csábít arra, hogy a nyomodba lépjenek: az igazi fórumokra, a fesztiválokra nem hívnak, a rádió nem, játssza felvételeidet, tálán mostanában nem is készít; a televízióról, a nyilvánosság egyéb formáiról ne is beszéljünk. „Csak” a spontán szerveződésű jazzklubok kisszámú, de annál lelkesebb fiataljai tartanak számon s hívnak muzsikálásra, beszélgetésre. Veres Pétert idézted az előbb, mondván, hogy a misztikus ember kiszorul a világból. Te mennyire vagy benne a világban, figyelembe véve egyes kollégáid véleményét, akik – mondjuk ki – egyenesen őrültnek tartanak?

– Erről bizarr módon Weöres Sándor mély értelmű kis verse szökik eszembe: Egyszerre két este van / Mindkettő csak festve van / Harmadik az igazi / Koldusként áll odaki.

– Pedig a dolog ez esetben nem ilyen látványosan egyszerű. Hiszen már a koldusok is „devalválódtak". Van még hitele valaminek?

– Hogy ezt a kérdést így, ilyen nyíltan, szemtől szembe felteszed nekem, mindenesetre arra vall, hogy te normális választ vársz tőlem. így hát rendesen, komolyan felelek, egyébként az egészet egy suta mondatra se méltatnám. Szerintem a kérdés kettős vonzatú, kétfelé visz, kétfelé asszociál. A kérdés színe: ki miből szorul ki? A kérdés fonákja: ki mibe ragad benn? A művészi alkotás szuverén dolog, mindenkinek magának kell érte a felelősséget vál-lalnia. És az ítélet lassú folyamat. Ám az alkotó munka – és mi nem az? – alfája és omegája, hogy a dolgot, jelen esetben tehát a művészi munkát, maximális igénnyel és egy bizonyos bensőleg megtapasztalt igazságnak megfelelően kell elvégezni. Semmi köze nincs ennek semmilyen élvezetdivathoz. Nem kibelezhető konzervdoboz. Nem műanyag látványosság. Minden meg-tántorodás ettől csökkenti a megnyugtató megoldás, a szellemi, alkotói, művészi kielégülés esélyét. Ezek agyoncsépelt dolgok, hiszen jól tudta már például az ókori Pseudo-Longinos is. De ez a mérték időnként – úgy tűnik – feledésbe merül. Pedig ez az egyetlen pont, melyhez tartva magát eligazodik az ember művészi tevékenysége során.

Úgy vélem, hogy a sokat vesézett „megszállottságnak", avagy talán inkább a művészi-szellemi „következetességnek" (amiről itt voltaképpen szó van, s ami a ma közkeletű „őrült" jelző helyett helyénvalóbb volna!) ez a háttere. Én nem érzem azt, hogy valahonnan kiszorult lennék. Teszem a dolgom és nem értem, hogy akik erről ilyen szangvinikus jelzőket ejtenek, miért fáradoznak? Ha kiszorított vagyok, úgy mire bennük még ez az energia-pocsékolás? Ha pedig mégsem, úgy miért mondják, hogy „kiszorult" vagyok?! Az őrültség egyébként relatív fogalom, bizonyos időkben bizonyos emberek szájából ezt kapni valóban megtisztelő, nem várt dicséret. Ez esetben valóban köze van ahhoz, hogy a világból miért szorul ki az ember. A szóhasználat pedig egyenesen jelzi a színvonalat. De ebben a helyzetben nincs semmi misztikum. Legföljebb az érdekek és az életfelfogás különbségei. Legföljebb az, hogy kinek–kinek más álmai és kifogásai vannak, s más jelent izgalmat és más hatalmat. A jazz díj-birkózói pedig éppen elég profik ahhoz, hogy kellően éljenek a művészi szabadfogás adta győzelmi lehetőségekkel.

– Nem vagyok pszichológus, de abban valószínűleg igazad van, hogy az őrültség relatív fogalom; miként a jelenlét, a siker, az érvényesülés is az. Ám nagy különbség lehet ember és ember, őrült és örült között. Te milyen lehetőséget látsz az ellentmondás feloldására?

– Úgy látom, hogy ma az olyan alkotók, akik alaposan és bizonyos felelősséggel dolgoznak, nagyon kevés művet adnak ki. Valószínűleg azért, mert a világháború után szellemileg egy senki földje támadt, és mindent újra át kellett gondolni. Ez hallatlan munka, és jószerével még ma is tart. Ahhoz, hogy megalapozottan és hittel próbáljon meg – hangsúlyozom: próbáljon! – valamit tenni az ember, nem lehet divatozni. Sohasem lehetett. Meg kell nézni, hogy a csípős paprikát bírja-e a svéd vagy nem. Ha nem, akkor miért egye? Sok mindenről le lehet és le kell mondani. Ha ma egy zenei divat fontosabb, mint az ember kultúrája, sorsa, állapota, akkor baj van! Akkor én lemondok arról, hogy vele tartsak. Nekem a zene mást jelent. Ha kenyértörésre kerül sor – mint ahogy ez részben meg is történt –, úgy azt mondom, hogy nem jazzt játszom, hanem mondjuk: kortárs zenét. Vagy „csak" zenét. Nem mindegy? A zene tartalmas szó, telített fogalom. Minden eléje tett jelző gyöngíti. A zene sok mindent összeköt, és sok mindenen felüláll, szinte mindenen. A zene harmónia. A zene az ég fekete függönye előtt a hit és az emberi lélek anyagtalan felragyogása. Mi köze ennek „érvényesüléshez", megrendezett „jelenléthez", „műfajokhoz"? A siker is olyan rövid és relatív értékű pillanat! A munka – valami hívatlan szolgálat – a lényeg és a jó remény! Ezeket nehéz befagyasztani.

(Valóság, 1980 február)

(Zenekuktúránkról. 287-314. oldal. Kossuth Könyvkiadó, 1982)