Sport és rock (Omega-koncert Debrecenben)
Hét órakor egyszerre alusznak ki a fények, sejtelmes félhomály borul a csarnokra, s 2300 torokból egyszerre szakad fel az üvöltés. Egy percre mintha kizökkent volna az idő, a fültépő hangorkán körülölel, felszippant, kilúgozza az agyat, csak a csönd marad belül. Az izgalom tetőpontján fénysugár hasít a sötétbe, s színpadra szökken Cintula, a disc jockey-k örökzöld üdvöskéje, hogy hervadhatatlan bájvigyorával bűvölni kezdje a mikrofont.
Ma este azonban baj lehet a programozással, a szavak nem akarnak a nyelvére akadni, kókadt poénok vánszorognak elő a hangfalakból, a mosoly mögött űr tátong, fenyegetően. De máris a színpadon az egyedülálló élményt ígérő, magyarországi popkoncerteken először szereplő kaszkadőr csoport. „Judo, akrobatika, humor” (Cintula mulat); hatalmas műesések, óriási puffanások, elmés történetek; kezek, lábak röpködnek a levegőben. Panem et circenses. A fiúk sem a hathúszassal jöttek, negyedóra után veszik kalapjukat, s fergeteges taps közepette tűnnek el a kijáraton. Helyüket szimpatikus, de dilettáns gitáros gyerek foglalja el, akinek egyetlen érdeme, hogy a város szülötte. A nép, az istenadta nép azonban könnyen felejt, ma este Omegát akar vacsorázni, s hogy szagot kap, füttybe oltja étvágyát.
Ismét kialszik a fény, s a várakozás feszült percei után fehér árnyék lép a dobogóra. Utoljára még nagyot szippant parázsló cigarettájából, gondosan elnyomja, majd a gitárjához ballag, és nyakába akasztja. Jönnek már sorban a többiek is, elfoglalják helyüket, mint tíz év óta mindig. Elszabadul a pokol, s a fölvillanó reflektornyalábok tükrében, fehér selyemben ott állnak ők: új idők régi papjai, élő bálványok; egyszerre csapnak hangszerükbe, miközben lábuk alól lassan sűrű füstfelhők gomolyognak elő, s öntik el a színpadot. A látvány lenyűgöző, az Olümposz istenei sem jelenhettek meg különbül a görögök képzeletében; a felhők illatából viszont az az érzésünk támad, hogy egy mellékhelyiségben ülünk. A gyomorfalat döngető hangerő azonban rádöbbent arra, hogy mégis a debreceni sportcsarnokban vagyunk; március 27-én este, az Omega együttes hangversenyén.
Ritka alkalom a mai, az Omegát mostanában nélkülözni kénytelen a hazai közönség: külhoni rajongók követeléseinek tesznek lépten-nyomon eleget. De most újra itt vannak köztünk az aranykezű gyerekek, térdig a gomolygó felhőtengerben; lobogó sörényű, fahangú énekesük is ott rohangál már a mikrofonok között, ugyanúgy, mint öt éve. Telik az idő; hamar kiderül, hogy a „tömjénezés” füstje nagyobb, mint a láng; zene sehol, csak az unalom nő s a tudatalattink berzenkedik. Jól bevált sémák, fülbántó vokális részek, „dögös” szólók három akkordra, régi számok, új nóták. Majd mindegyik betét ismerős valahonnan, valahogyan így együtt adják az „Omega-sound”-ot, ami furcsa módon sajátos, mégis nélkülözi az eredetiséget. A ritmus, az igen, az megmozgatja a csúnya ösztönöket. Az üvöltés intenzitása a számok között cseppet sem csökken, a fogadtatás a fiúkat is földobja, s a ráadásba apait-anyait beleadnak, az orgonista gyérülő sörénye szőkén lobog a levegőben. Újra füst, eredetiben és filmen is, de az utolsó tutti rész után minden eddigit elsöprő visongás – s vége. Majdnem úgy, mint régen.
Az Omega együttes ezen az estén Időrabló című nagylemeze anyagát mutatta be. Sikerrel.
(Hajdú-bihari Napló, 1977)