Stagnálás vagy előrelépés? (A magyar popzene 1980-ban)

Valójában azt kellett volna írni alcímként: a magyar popzene az 1980-ban kiadott nagyle­mezek tükrében – hiszen innen, Debrecenből csak arra vállalkozhatunk, hogy a lemezeket mi­nősítsük, s ezekből vonjunk le következtetéseket a műfaj egy esztendejéről. Kérdés persze, hogy ezek összességükben mennyire tükrözik a magyar popzene jelenlegi állapotát, szín­vonalát, erővonalait.

Régiek és újak

1980-ban tizenöt olyan lemez jelent meg, amelyeket a pop műfajába sorolhatunk: az Edda, Apostol, V'Moto-Rock, Neoton, Dinamit, Hobo Blues Band, LGT, Szörényi Levente, Bródy János, Új Skorpió, Hungária, Korál, Mini, Beatrice-LGT-Omega, és a rockhullám lemezei. (Ez utóbbi kategóriába négy kislemez tartozik, de mint tematikus egység, felér egy nagyle­mezzel – s talán helyesebb is lett volna ilyen formában megjelentetni.) A névsorból ítélve egy-két kivétellel a magyar pop- és rock-mezőny valamennyi számba vehető együttese szóhoz jutott – szinte azt mondhatnánk, menetrendszerűen. A zenekarok fele – hét – először jelent­kezett nagylemezzel, s ez azt jelzi, hogy az új kezdeményezések is teret kapnak a kínálatban. Ugyanakkor még mindig az a generáció uralja a terepet, amelyik másfél évtizede elindította ezt a mozgalmat. Egészen friss, átütő tehetség ezúttal sem jelentkezett, s egyre feszítőbbé válik az a kérdés, hogy vajon negyvenévesen is az egyébként kitűnő Presser Gábor határozza majd meg a fiatalság zenéjét?

Az 1980-as év lemeztermése jobbadán az előző években megindult belső átrendeződések produktumait tartalmazza. A paletta sokszínű – anélkül, hogy az angol új hullám hatása meg-termékenyítőén elérte volna a honi partokat. A hetvenes évek végén tetőződött a kemény rock divatja, példa erre az Edda, a Hobo Blues Band, a Dinamit, a Korál, a Beatrice lemezeinek aránya a többi stílushoz viszonyítva. Ma már bizonyosnak látszik, hogy az irányzat értékeit zenén kívüli tényezők is meghatározzák: a nonkonformizmus, az őszinteség, a kiszorított­ságból következő összetartás eszméit hirdető „kemény" zenekarok programja élénk vissz­han­got váltott ki a fiatalságnak a társadalmi beilleszkedés perspektíváit kereső rétegeiben. Nem egyforma indíttatással és színvonalon, de kétségtelen, hogy ezek a zenekarok fogalmaztak meg a legerőteljesebben olyan problémákat, amelyek az ifjúság jelentős hányada szemében „létkérdéseknek" számítanak.

Zene és életérzés

Mindebből talán kiderül, hogy megítélésünk szerint a popzene értékelésének fő szem­pontja az, hogy menynyire tükröz valós, lényegi kérdéseket, mennyire fejezi ki a mai fiatalok érzéseit, gondolatait, és milyen új, eredeti formákat talál ehhez. Az alapvetően tánc- és tömeg­zenei ígényeket kielégítő populáris zenék ugyanis soha nem érhettek volna el ilyen társadalmi hatást, ha ezekkel a kérdésekkel nem szembesültek volna. Az már a magyar társadalmi válto­zások sajátosságaiból adódik, hogy a műfaj a hetvenes évek második felében elsősorban a da­lok szövegeivel hatott. A közéleti költészet szerepét – legalábbis a fiatalok körében – a pop dalszövegek vették át az egyre elvontabbá váló „igazi" költészettől. A fiatalok az Edda, a HBB, az LGT szövegeit vésik a padokba, írják a falakra, s a harmincasok is legalább úgy figyelnek Bródy János újabb verseire, mint a Mozgó Világban megjelent költemények bár­melyikére.

Tovább él és hat tehát a műfaj; az élteti még mindig, hogy a lassan mindent behálózó kommercializálódás ellenére legjobb darabjaiban képes megőrizni az önkifejező jelleget. Néhány kivételtől (Hungária, Apostol, Neoton) eltekintve a tavaly megjelent lemezekre is érvé-nyes ez a tétel: sok-sok munka, csiszolás ambiciózus eredményeit őrzik a korongok, jóllehet kevés meghökkentő újdonságot tartalmaznak. Ellentmondásnak tűnik, de mércénk szerint nem a már említett rock-együttesek nyújtották a legszínvonalasabbat, noha az eladott lemezek mennyisége szerint a közönség azt értékelte a legtöbbre. A műfaj természetéhez tartozik, hogy az érték nem mindig esik egybe a népszerűséggel; minél differenciáltabb egy zene, annál kevésbé alkalmas tömegfogyasztásra.

S hogy szemléltessük véleményünket: szubjektívnek ítélhető besorolás alapján három cso-portba különítettük el az elmúlt évben kiadott lemezeket. Természetesen nem lehet össze­mér­ni a különböző stílusú és szándékú felvételeket, de egy-egy mondattal – tehát óhatatlanul sommásan – mégiscsak illendő megindokolni minősítésünket Kezdjük hátulról, kategórián­ként, együttesenként.

Lemezekről röviden

Apostol: kereskedelmi célokra szánt zene, néhány épkézláb diszkó nótával. Neoton: profi, de kissé steril diszkózene. Dinamit: keménykedő rock, de hamisan szól. Korál: jól szerkesztett lemez sok utánérzéssel. Rockhullám: hét új zenekarból igazában csak az East, s talán a Solaris érdemel figyelmet. Mini: koncertlemez, újdonság nélkül. Hobo Blues Band: névvel jelzett i­rány, határozott program, komoly szövegek, de kifogásolható kivitelezés. Beatrice-LGT-Omega: a Beatrice – ha csak tíz percre is – először lemezen. Új Skorpió: boszorkányos gi­tá­rosok, ám sajnos énekelnek is. Hungária: nosztalgiahullámokon vissza az ötvenes évek rock and rolljához. Bródy János: önálló lemez, önálló – bár enyhén melodramatikus – hanggal, szándékosan a beat hőskorát idéző zenével. Edda: az év felfedezettje; egységes, erőteljes hangzás, hatalmas közönségsiker. V'Moto-Rock: második jelentkezés egy szuverén zenei világot teremtő úton.

Az első kategória két lemezéről külön kell szólnunk. A szaksajtó az év(tized) lemezének kiáltotta ki az LGT dupla albumát. A cím már a terjedelem alapján is megérdemelt – de mi óvatosabban bánunk a jelzőkkel. Elismerjük, hogy a „Loksi" rendkívül sokoldalú, összetett, a műfaj legkülönfélébb erényeit egyesítő zenét teremtett – de nem tudunk szabadulni attól az érzéstől, hogy az együttes már túljutott a csúcsponton. Nyilvánvaló párhuzamokkal, jól ismert hangütésekkel találkozunk, a szövegek egyre „nagyobb" igazságokat fogalmaznak, de mindez valahogy kimódoltnak – úgy is mondhatnánk: manipuláltnak – tűnik, s épp az elemi közlés­vágy, természetesség halványult el, ami korábban LGT sajátja volt

Számunkra az év legrokonszenvesebb zenei vállalkozásával Szörényi Levente rukkolt elő. A műfaj hazai megteremtője ezzel a lemezzel – magasabb szinten – visszatért oda, ahová a hatvanas évek végén az Illés együttessel eljutott: a magyar népzenéhez, mégpedig annak ősi rétegéhez. A törekvés a pop- és folkzene szintetizálására kockázatos, de eléggé nem méltá­nyolható kísérlet. Az uniformizálódó könnyűzenét sajátos, nemzeti tartalommal tölteni: oly vállalás ez, amely ebben a denacionalizáló világban zenei jelentésein túl morálisan is leteszi szavazatát az „etnikai tudat reneszánszának" kérdésében. Nem problémátlan ez a lemez – pél­dául a népi hangszerek megszólaltatásához külső erőket kellett igénybe vennie – de a szerző-előadó tehetségét ismerve jelentős eredményeket hozhat ez az irány, ha nem tér el róla.

És nem mellékes, hogy Szörényi Levente lemezének záró száma, Kőműves Kelemen bal­ladájának Bródy János-féle átdolgozása fogalmazza meg a magyar popzene 1980-as termésé­nek 1egfontosabb mondanivalóját: átkozott legyen minden Déva vára, amelynek felépítéséhez véráldozatokra van szükség.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)