ÚTON (Közelkép a Panta Rhei együttesről)

Az egyetem előtt már ott pöfög a mikrobusz. Elsőként a roadok érkeztek meg: Bé­la, a környék talán legjobb technikusa, meg Gabó, a tu­laj és gépkocsivezető, aki átmenetileg a dobokat cserélte fel a vo­lánért, hogy saját járművén fuvarozza zenész kollégáit. Jönnek már a fiúk is, Kál­mán, András meg Csaba, fá­zósan összegörnyedve a hi­degtől és az álmosságtól.

Az éjjel fél egyig próbáltak, s öt­kor már kelni kellett, nem csoda, ha fáradtak. Pedig nem lesz túl pihentető ez a két nap: ma a pécsi zenei hét dzsesszkoncertjén, holnap es­te a Budapesti Műszaki Egye­tem klubjában szerepelni, s még aznap éjjel visszatérni, mert Csabának hajnali ötig szól a kimaradási papírja a laktanyában, s Kálmánnak hatkor kezdődik az ügyelet a kollégiumban.

Egyelőre még a temérdek cuccot méregetik: erősítőket, hangfalakat, mikrofonokat, áll­ványokat, dobokat, gitáro­kat – mindnek be kell fér­nie a kocsi hátsó felébe. Az­tán a megszokott, begyakor­lott mozdulatokkal kezdik pakolni a berendezést, isten tudja, hányadszor életükben. Nincs még egy műfaj, amely­nek ennyire éltetője a tech­nika, s amely épp ezért ennyire a technika függvé­nye. A hatvanas évek elején, a beatkorszak hajnalán még egy összebütykölt erősítővel és két recsegő hangfallal is a világot jelentő deszkákra le­hetett lépni; ma már ezt sen­ki sem meri megtenni.

A technicizálódás oly méreteket öltött – a hangminőséget és minél újabb hangeffektusokat szolgálva –, hogy a ve­zető együttesek felszerelésé­nek értéke már csak milliók­ban mérhető.

A Panta Rhei tagjai tizen­négy éves koruk óta, tehát több mint tíz éve játsza­nak különböző zenekarokban, s amikor összekerültek, száz­ezer forintot kaptak a Kos­suth egyetemtől; azóta egy fillért sem. Márpedig állan­dóan bővíteni, fejleszteni kell a berendezést: ma egy új mikrofon, holnap egy új gi­tár, itt nincs megállás, mert nagy a konkurencia, egyket­tőre lemaradhat az ember. Az már az ő külön szeren­cséjük, hogy ketten az egye­tem fizika szakán végeztek, így sok mindent össze tudtak hozni maguk is. Elsőként az országban szintetizátort ké­szítettek, emellett erősítőket, hangfalakat, miegyebeket. Most éppen egy énekcuccon dolgoznak, amely­hez csak az alapanyag százezer forintba került, s legalább annyi lesz a munka, amivel ezt megszó­laltatják. Így megy ez évek óta: a zenekar bevételéből mindent a fejlesztésre fordí­tanak. A nagyobb beruházá­sokhoz kölcsönöket vesznek fel, s mire az letelik, kérhe­tik az újabbat, hiszen min­dig akad valami, ami tökéle­tesebb a meglevőnél.

A százezreket érő cucc itt rázkódik a hátunk mögött, útban Hajdúszoboszló felé. Három ülésen négyen szo­rongunk, s még annyi eszünk sem volt, hogy tegnap egy kis szíverősítőről gondoskod­junk. Nem lesz kéjutazás: délre Pesten, a rádió előtt kell lennünk, hogy átpakol­junk abba a buszba, amely a résztvevőket Pécsre szállít­ja.

Ha csak valami közbe nem jön.

Természetesen jön. Alig hagyjuk el Debrecen határát, akadozni kezd a motor, már a negyvenet is alig bírja. Eleinte humorizálunk ezen, Gabót ugratjuk, dicsérjük a járgányt, de amikor a hajdúszoboszlói szervizben közlik ve­lünk, hogy legalább egy órát kell várni, míg sorra kerülünk, már nem tűnik olyan viccesnek a helyzet. Nagy megtiszteltetés hogy a zene­kart meghívták erre a koncertre, muszáj odaérni. De hiába részesítenek bennünket végül előnyben, meghallgatva, hogy élő rádióközvetítésre igyekszünk, tizenegy is el­múlik, mire a megjavított géppel búcsút inthetünk Szoboszlónak. Egy megoldás ma­rad: az irányt egyenesen Pécsnek venni, s telefonon értesíteni a rádiót, hogy időben a koncert színhelyén le­szünk.

Lélekben felkészülünk a hátralevő négyszáz kilométerre, bőven marad idő elmerengeni azon, hányszor történt ilyesmi. Amikor az együttes pódiumra lép, a kö­zönség csak azt látja, hogy mit nyújtanak – de hogy ezt milyen munka és szervezés előzi meg, arról keveseknek van fogalmuk. Hogy mennyi rohangálás, idegeskedés előz­te meg például ezt az utat. az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy Csaba kap-e el­távozási engedélyt, vagy Kál­mánt elengedi-e az igazgató­ja. Egyszer a főnökök türel­me is elfogyhat. A Panta Rhei ugyanis amatőr együt­tes, mindegyik tagjának tisz­tes polgári foglalkozása van, amit bizony néha bonyolult össze­egyeztetni a zenéléssel. Ez az egyeztetés, adminiszt­ráció az együttes tagjainak legalább annyi energiáját el­veszi, mint maga a zenélés.

A Panta Rhei három év alatt sok mindent elért, amit ebben a műfajban egy ama­tőr együttes elérhet. Kétszer nyertek országos fesztivált, az ország csaknem minden nagyobb városában szerepel­tek már, ismerik őket a té­vében, a rádióban, gyakran hívják őket nyilvános kon­certekre. S nem csak a zené­jük miatt. Az üzletiessé vált könnyűzenei világban leg­alább annyi múlik a mened­zselésen, mint a zenén. Sze­mélyes ismeretségek híján semmire sem juthat egy ze­nekar. Akit felkarolnak, az befut. Akit nem? Hiány nincs. Nem szorulnak arra, hogy az együttesek kegyét keressék. Mindegyik helyett találhatnak másikat. S mivel a kínálat meghaladja a keres­letet, kegyetlen a harc, amely a nyilvánosságért folyik. Itt csak lépésről lépésre lehet előrejutni, ami állandó jelen­létet, szereplést kíván a pó­diumon kívül is. A Panta Rhei is kénytelen e játéksza­bályok szerint játszani, s több vasat egyszerre a tűzben tar­tani. Sanyi, a zenekar Pesten élő negyedik tagja, mellesleg az Eötvös egyetem atomfizi­kai tanszékének adjunktusa, naponta átlag négy órát ro­hangál az ügyeket intézni, ugyanezt teszi András öccse Debrecenben. Az együttes ha­vi telefonszámlája eléri a 800 forintot, plusz az utazások. A magyar pop sajátos voná­sa, hogy míg nyugaton a me­nedzserek intézik a dolgokat, addig nálunk ezzel maguk­nak az együtteseknek kell foglalkozniuk. Néha ők sem értik, miért csinálják. Mert a Panta Rhei ezen aligha gaz­dagszik meg. Egy pesti buli­ra csak a szállítás kerül 1500-2000 forintba, az ORI (Országos Rendező Iroda) által engedélyezett fellépési díj ezt sem éri el. Hány olyan eset volt, amikor rá is fizettek egy-egy koncertre, s örökös a bizonytalanság, vajon megtérülnek-e a költségek. A ma esti koncertért fejenként 5-600 forintot, ha kapnak, külön téma, hogy a szállítási költséget sikerül-e kiharcolniuk a rádiótól.

A motornak most semmi baja, mintha megtáltosodott volna, egymás után hagyjuk el Szolnokot, Ceglédet, Kecs­kemétet.  Már besötétedik, amikor átkelünk a Dunán. Eddig sima volt az út, itt esni kezd a hó, csökkenteni kell az amúgy sem életveszélyes se­bességet. Újabb izgalmak: nem tudjuk, hol, mikor kez­dődik a hangverseny, s ilyen iramban hétre sem érünk oda. Reméljük, Sanyi meg­kapta a telefont, s már ott vár ránk. A fiúk nem túl derűlátóak: az egyik számot Sanyival még nem próbáltak össze. Egyébként is, bármen­nyire örültek a meghívásnak, tudják jól, a dzsessz nem ki­mondottan az ő műfajuk, nem érzik benne igazán otthon magukat. Az ő zenéjükre inkább a progresszív megha­tározás illik – s ez az, ami helyzetüket leginkább meg­nehezíti, mondhatni, egyelőre feloldhatatlan ellentmondás elé állítja őket. Ez a műfaj ugyanis Magyarországon egy­két kivételtől eltekintve nem létezik: a rádióban csak tánc­zenét és dzsesszt ismernek, ők a kettő között lennének, így egyik szerkesztőség sem fogadja el igazán, s a kellő publicitást sem biztosítja. Nincs olyan műsor a rádió­ban, amelyben többtételes, hosszabb lélegzetű progresszív darabokat közvetítené­nek. Angliában, a műfaj ha­zájában olyan nagy a felve­vőpiac, hogy békésen megfér egymás mellett, egyaránt sztár lehet a legszínvonala­sabb zenét játszó Emerson, Lake and Palmer trió meg az éppen futó, igénytelen sláge­reket gyártó akármilyen együttes. Nálunk ez csak az utóbbiról mondható el.

Vannak persze itthon is biztató jelek: lassan változik a szemlélet, mindkét oldalon enged­nek, fiatalok kerültek a rádióhoz is, de még néhány évnek el kell telni ahhoz, hogy ez a köztes műfaj teljes polgárjogot nyerjen. Ennek szenvedője a Panta Rhei is. S mivel szerintük igény arra van, amire felkeltik, ezért hadakoznak a körülmények­kel, próbálják zenéjüket elfo­gadtatni. Vannak, akik azt mondják, reménytelen, mert túl becsületesek; amit ők képviselnek, annyira nem­csak rajtuk áll vagy bukik, hogy nem bírják végig a me­netet, idő előtt kifulladnak. Ők ezzel is számolnak, de nincs más út előttük: ha el­képzeléseikből engednének, három nagylemeznyi anya­guk is lehetne már, talán zöld utat is kaptak volna hoz­zá – ez azonban önmaguk lebecsülése lenne. Csak úgy érdemes csinálniuk, ha állan­dóan fejlődnek és előrelép­nek. Éppenséggel tudnának slágereket is írni, amit az egész ország fütyülne, naponta játszana a rádió, de saját igényszintjükből nem tudnak engedni: annyit nem ér a népszerűség. Emiatt érte őket nem­régiben első nagy fiaskójuk.

A Panta Rhei annak idején Bartók-feldolgozásokkal rob­bant be az amatőr beat élvo­nalába – s most, három év erőfeszítései után, amikor végre a körön belül kerülhet­tek volna, épp ezek miatt véreztek el az utolsó lépcsőn. A Hanglemezgyártó Vállalat ugyanis háromszámos kisle­mezt készített velük, amely decemberben került volna az üzletekbe, ha ifjabb Bartók Béla a szerzői jogvédelemre hivatkozva meg nem akadá­lyozza kiadását. Az eset felte­hetőleg egye­dülálló a magyar popzene történetében; hogy mennyire nem tisztázott a kérdés, mutatja a lemez sor­sa.

De mit is takar a cím: Pa­rafrázisok, Bartók Mikrokoz­moszára? S miért foglalkoz­nak egy­általán feldolgozások­kal? Ők erre azt válaszolják, hogy mivel minden zene a hallgató tudatában, érzelmé­ben tükröződik vissza, min­denki saját képzetére formál­ja azt. Bennük is sajátos mó­don tükröződtek Bartók mű­vei, ők ezt megpróbálták új­rafogalmazni: elektronikus hangzásvilágban, erőteljesebb ritmusképletekkel, ahogyan bennük él. S mivel ők e kor­ban élnek, akaratlanul hoz­záadtak ezekhez a darabok­hoz valamit a XX. század utolsó évtizedeinek szellemé­ből is. Ha így van, örülnek neki, mondják. Egy 20 perces zenedarab feldolgozása nekik könnyebben esik, mint ugyanolyan lélegzetű saját kompozíció létrehozása. Má­sok talán épp fordítva van­nak ezzel. Mindenesetre Bar­tók olyan iskola, amivel ren­geteget tanultak, nagyon ma­gas szinten, ezért nem en­gedhettek belőle. Hosszú utat jártak be a három év alatt. (Míg Csaba kezdő katona volt, dr. Kiss Miklós helyette­sítette őt a dobnál.) Rengete­get próbáltak, kísérleteztek a melo­dikusabb popzenétől (Ács Enikő most is velük éne­kel) a feldolgozásokon át a dzsesszig. Stílusuk kezd egy­re jellegzetesebbé válni, már pontosan érzik egymás gon­dolatait. És most mindaz, amiért eddig küzdöttek, egy csapásra romba dőlt.

Hogyan tovább? Ez az egyetlen kérdés, amire nem mernek határozott választ adni. Sze­mélyes sorsa csak­nem mindegyiküket másfelé szólítaná. Sanyinak lehetősége nyílott kandi­dátusi értekezé­se megírására, s időben egyre nehezebben tudja egyeztetni a tudományos munkát a zenéléssel. Kálmán szándékai között is szerepel a doktori disszertáció elkészítése, emellett családja van, kutya­élet ez a sok vándorlás. Csa­ba a nyáron leszerel, s a dzsessztanszakon tanulna to­vább Budapesten. András a Kossuth egyetem pszicholó­gia tanszékének munkatársa, négyük közül talán még ő a legszabadabb. Valamennyien intelligens, értelmes fiatal­emberek, tisztán látják he­lyüket, szerepüket. Egy idő után, ha közben nem játsza­nak, kezdik rosszul érezni magukat. Ezért kezdik min­dig újra: a zenélés semmivel nem pótolható öröméért.

Hét óra. Tizenkét órás uta­zás végén a szürke mikro­busz megérkezik a pécsi ifjú­sági ház elé. Sanyi vár ben­nünket. Minden rendben, megkapta a telefont. A kon­cert fél kilenckor kezdődik, ők tízkor lépnek a színre. Gyorsan beszerelni, rövid pi­henő, néhány száraz zsömle és kóla vacsorára. Aztán őket szólítja a műsorközlő: „Kö­vetkezik a debreceni Panta Rhei együttes. Szólógitár Sza­lay Sándor, basszusgitár Sza­lay András, billentyűsök Matolcsi Kálmán, a dobnál Bé­ke Csaba.”

Az egész napos hercehurca után. fáradtan, öklömnyi ideggörccsel a gyomrukban játszani kezdenek a fiúk. Amikor a végén felcsattan a taps, s félszegen, de már mo­solyogva újra a füg­göny elé jönnek, én is pontosan érzem a választ arra, amire eddig kerestem: hogy miért csinál­ják.

(Hajdú-bihari Napló, 1977)