A citerától Los Angelesig

(BOZAY) Új lemeze jelent meg Bozay Attilának, a magyar zeneszerzői gárda be­csült, java férfikorában járó komponistá­jának. Ahogy az gyakran lenni szokott, ezúttal is csak a lemez új, a művek egy­általán nem, hiszen egyikük 1966-ban, a másik kettő 1974-76 között keletkezett. Volt ideje az időnek, hogy megérlelje őket. Jellegzetesen modern hangvételű, sűrű szövésű, feszültségekkel terhes zeneanyag szólal meg a korongról. A hallgatót lekö­ti a Trapéz és korlát (Pilinszky versérekomponált) drámai­sága, a Pezzo Sinfonico No. 2. formai sokrétűsége, de egyedülálló élménnyel a Pezzo Concer­tante No. 2. ajándékozza meg. Ez a citerára és zene­karra írt versenymű a népi hangszer al­kalmazásának új lehetőségére ad példát. Bozay áthangolta a citerát, hogy alkalmas legyen a kortárs zenében nélkülözhetetlen 12 hang megszólaltatására. A mesterien szerkesztett mű kilenc egybefüggő tétel­ből áll-, a dinamikai skála a halk „köhin­téstől” a hangszerek mennydörgésszerű összecsapásáig ível. Fokozza a mű kurio­zitását, hogy a citerát maga a zeneszerző kezeli.

(PAGANINI) Hegedűsök mestervizsgá­jának lehetnek fogós darabjai Paganini caprriciójai. A 24, virtuóz tétel azért szü­letett, hogy velük a szerző megalkossa a modern hegedűtechnika enciklopédiáját. Alighanem nemzetközi szenzáció lesz az a kettős album, amelyen a 33 éves Drahos Béla fuvolán szólaltatja meg a hegedűre írt darabokat. Átiratoknak se szeri, se száma a zenetörténetben, de Jules Herman vállalkozása már csak nehézsége miatt is párját ritkítja. Különös gondot az okozott benne, hogy a hegedű akkordikus hang­szer, a fuvola viszont nem (bár vannak már olyan játékosok, akik képesek teljes vagy kvázi-akkordokat előcsalni belőle). A kettős és hármasfogások nem ültethetők át közvetlenül fuvolára; legfeljebb, annak fürgébb mozgása miatt, variációkkal, a dallam körülírásával pótolhatók. Drahos Béla rendelkezik azzal a kivételes techni­kai képzettséggel és hajlékonysággal, ami nélkülözhetetlen a vállalkozás sikeréhez. Elképzelhető lett volna ugyan rájátszás al­kalmazása (a mai modern technikák va­lóban csodára képesek), de ez talán éppen spontán lendületétől fosztotta volna meg az előadást. A bravúr így egyértelműen a fuvolistát dicséri.

(DZSESSZ) Két dzsesszlemez is megje­lent a minap, Pege Aladáré és Kruza Richárdé, s ha valaki egymás után hall­gatja meg őket, nem hiszi el, hogy mind­kettő ennek a kornak a terméke. Pegét egy találékony nyugati szakíró a nagybőgő Paganinijének keresztelte el, s a hasonlatnak annyi alapja van, hogy a magyar bő­gős valóban egyedülállóan virtuóz techni­kát fejlesztett ki magának a behemót hangszeren. Más kérdés, hogy ez milyen zene szolgálatában áll. Nos, Pege mint ze­neszerző nyomába sem léphet Pegének, a bőgősnek. A negyvenes-ötvenes évek bebop zenéjében érzi magát leginkább ott­hon, s új felvételeiből is nyilvánvaló, hogy milyen messze áll napjaink legújabb irányzataitól, zenei trendjeitől. A Pege- kompozíciók egy kaptafára készülnek, a többnyire unisono intonált bevezető témátmechanikusan követik a szólók, legalább egy-egy bőgő-improvizációval; aztán a visszatérő téma lezárja a társalgást. Kivilág­lik belőlük, hogy jószerivel egyetlen célt szolgálnak: hátteret képeznek a bőgő vir­tuóz jelenlétéhez. Óvakodjunk azonban az egyoldalú megközelítéstől: ezen a leme­zen is vannak szép pillanatok, különösen a vendégeskedő osztrák muzsikusok jóvol­tából.

Kruza Richárd első önálló lemeze vi­szont tökéletesen mai hangzású:  mindenszintetizáto­rokon szólal meg. Rögtönzések is akadnak benne, az anyag azonban in­kább popos hangvételű: könnyen hallgat­ható. A kitűnő lengyel szaxofonos, ZbigniewNamyslowski jelenléte életsze­rűbbéteszi a zenét, az összkép mégis olyan, mintha liftzenét hallanánk, miközben ele­gáns szállodai szobánkból a mozgóeszköz a földszint felé röpít bennünket.

(HALLGASS) Cseh Tamás útja elvált ugyan a Bereményi Gézáétól, de Bereményi nem vált el a hanglemezgyártól. Most éppen Dés László a szerzőtársa, aki igen kellemes, személyes hangvételű számokat írt Bereményi blazírt, szándékoltan hét­köznapi élethelyzeteket rögzítő szövegei­hez. A Hallgass kicsit című lemez igazi érdekessége mégis a két előadó: Cserhal­mi György és Básti Juli. Egyikük sem énekes, s mentségükre szolgál, hogy nem is akarnak annak látszani. Élik, megjele­nítik a szövegeket – de mivel a vizualitás mint segédeszköz nem áll rendelke­zésükre, az ember óhatatlanul felfigyel énektechnikai fogyatékosságaikra. Persze, ezt is meg kellett próbálni egyszer. Ettől Cserhalmi még az marad, aki.

(TÁNCHÁZ) Az újabb népzenei leme­zek között a VII. táncháztalálkozó anto­lógiája azért érdemel különös figyelmet, mert immár sorozatszerűen dokumentálja a népzenei mozgalom évenkénti kínálatát. A már jól ismert nevek mellett ezen a le­mezen olyanok tűnnek fel, mint a Varsá­nyi együttes, az Egyszólam együttes, Ba­logh Kálmán, a Táltos együttes. Valószí­nűleg bőséges anyagból válogathatott Rossa László szerkesztő. Nem lehet véletlen, hogy az össze­állításban túlsúlyban vannak a lassúbb, tartásosabb zenék.

(LGT) Tizennégy év után Magyarorszá­gon is megjelent az az angol nyelvű le­mezanyag, amivel a Locomotiv GT Ame­rikát akarta meghódítani 1974-ben. A hó­dítás, mint tudjuk, nem járt éppen átütő sikerrel, a lemez mégsem tanulság nélkül való. Hallgatása magyarázatot ad arra a jelenségre, hogy az adott nyelvi és zenei közegben gyökerező együttesek miért nem jutnak eredményre akkor, amikor zenéjü­ket konzumfogyasztásra alkalmassá téve akarják bevenni a műfaj szülőhelyeit. I Love You Frisco – szól amerikaiul az Ülök a járdán vallomása, s a különbség épp attól a szociokörnyezettől fosztja meg a zenét, ami itt és most érdekessé, izgal­massá tette. Mindazonáltal Barta Tamás kitűnő gitáros volt, s a felvételeket áthat­ja valami naiv lelkesedés és optimizmus, a zene létrehozásának ritka öröme.

Szép volt, fiúk!

(Hajdú-bihari Napló, 1988)