Egy akció mérlege

Pontosan egy hónapja annak, hogy véget értek a Hungaroton hanglemezhetek, amelyeket szeptember 12. - október 1. között már harmadszor rendeztek meg. Kissé megkésve fog­lal­ko­zunk hát az akció eredményeivel, de a késedelemnek ezúttal előnyei is vannak: az időtávlat megkönnyíti, hogy a kezdeményezést jelentőségének megfelelően helyezzük el kulturális éle­tünkben.

Az ötletet nyilvánvalóan az ünnepi könyvhét sikere adta a Magyar Hanglemezgyártó Vál­lalat vezetőinek, de a megvalósításhoz más is kellett. Az utóbbi évek lendületes fejlődése kö­vetkeztében a hanglemez a művészetek és főként a zene közvetítésének egyik fontos esz­kö­zévé vált, amely révén sajátos és egyre jelentősebb szerepet tölt be a kultúra szer­kezetében: a zeneértők szűk körén kívül széles rétegek számára teszi hozzáférhetővé a legértékesebb zenei produktumokat. Nem csak azokat persze; a zene klasszikus alkotásai mellett a populárisabb, sőt zeneileg értéktelen, de kétségkívül tömegigényeket kielégítő termékek is a fekete ko­rongokra kerülnek, ami arra mutat, hogy a hanglemez, mint technikai találmány, önmagában csak lehetőség a kulturális értékek továbbítására. Az már egy adott ország műveltségi szín­vo­nalától és kulturális életének szerkezetétől függ, hogy a hang­le­mezkiadás volumenében mi­lyen az értékes és a silány termékek aránya.

Az őszi hanglemezhetek vélhetően azt hivatottak demonstrálni, hogy az egyetlen magyar hanglemezkiadó cég legelső feladatának a művészlemezek megjelentetését tartja. A tizenkét új album közül ugyanis kilenc művészlemez, egy népzenei és kettő irodalmi összeállítás. A válogatáson érződik a sokféleségre és a minőségre törekvés tudatossága; a ritkaságok mellett igazi sikerdarabok új felvételei, különböző korszakok remekművei szólalnak meg jeles hazai és külföldi előadók tolmácsolásában

Az alkalomra forgalomba hozott albumok valamennyi – huszonhárom – lemezét meghall­gatva úgy tűnik, a kínálat a tematika és a felvételek technikai, művészi szempontjából a ma­gyar hanglemezkiadás legjobb törekvéseit reprezentálja. Nem volt olyan kiadvány, amely ér­dektelenségbe fulladt volna, sőt az üzletek többszöri utánrendeléssel tudták csak kielégíteni az igényeket. Már a felvételek jegyzékéből sejteni lehetett, hogy az akció sikeresebb lesz a korábbiaknál.

Lehetőségeinket meghaladja, hogy minden kiadványt külön értékeljünk. A pontosság kedvéért megemlítjük, hogy az újdonságok között volt a Varietas delectat című verses lemez, Kodály Háry János-szvitje, Bach d-moll toccatájának új felvétele, Haydn A Megváltó hét szava a keresztfán című oratóriuma és Kocsis Zoltán koncertalbuma, de inkább azokról szólunk bővebben, amelyek megítélésünk szerint külön figyelmet érdemelnek a választékból.

Világlíra

Ilyennek tartjuk a Világlíra című ötlemezes albumot, amely a költészet kezdeteitől századunk közepéig ad áttekintést a különböző népek és korok lírájából. Egyfajta hangos szöveg­gyűj­teményként is felfoghatjuk ezt az összeállítást, amelynek irodalmi és művelődéstörténeti ér­demei feltétlenül méltánylandóak, még akkor is, ha akadtak, akik kifogásolták a válogatás némely szempontjait. Ilyen hatalmas anyagból óhatatlanul kimaradnak egyébként lényeges láncszemek; célszerűbb tehát, ha a bent maradottakra figyelünk, Latinovits, Ruttkai, Bes­se­nyei, Csernus, Gáti, Básti előadásában. Az albumot Lator László és Siklós Olga szerkesztette.

Inkább a zenész szakma, mint a közönség fogadta nagyobb érdeklődéssel Gluck: Orfeo ed Euridice című, kevésbé ismert háromfelvonásos operájának felvételét. Pedig a hang­lemez­gyártó vállalat ezzel rendkívülit alkotott; az 1740-50-es évek Európájában népszerű ze­neszer­ző operájának kevés felvétele van forgalomban a nemzetközi piacon. Gluck első­sorban azzal írta be nevét a zenetörténetbe, hogy megújította a válságba került opera seria statikus szerke­zetét; zenedramaturgiája a kórus drámai szerepének fokozásával, a nagy jelenet­egy­sé­gek meg­teremtésével, az áriák és recitativók átalakításával törte át a korabeli opera meg­szokott kere­teit. A magyar felvétel nagy értéke Hamari Júlia extraklasszis éneke az egyik cím­szerepben.

Igen népszerűvé vált viszont a közönség körében Vivaldi: L'Estro Armonico című tizen­két concertója a Liszt Ferenc kamarazenekar előadásában. Méltán: zeneszerző és előadók igen szerencsés találkozásának lehetünk tanúi; Vivaldi büszke pátosza valósággal szárnyal a kamarazenekar vonói nyomán, a lemez művészi megvalósításában és kiállításában egyaránt nagyon szép.

Magyar népzene

Bartók Béla: Gyermekeknek című sorozata azért érdemel említést, mert Ránki Dezső ér­zékeny előadásában már a centenárium jegyében, annak hanglemezgyári nyitányaként került az üzletekbe. S ha már Bartóknál tartunk, csak egyet kell lépnünk a Magyar hangszeres nép­zene című valóban hézagpótló összeállításig, amely Sárosi Bálint szerkesztésében tudo­mányos hűséggel kíséri végig a hangszeres népi muzsika különféle megjelenési formáit. A magyar népzene tára két albuma óta nagyon hiányzott már ez a kiadvány, amelyen köz­vet­lenül az élő hagyományból származó, eredeti felvételekről szólal meg a magyar nép hang­szeres zenéje. S hogy még egyet, most már nagyobbat lépjünk: ejtsünk szót Liszt Ferenc Ma­gyar koronázási miséjéről is, amely ha áttételesebben, de ugyancsak kötődik a magyaros ze­néhez.

Már csak egy lemez maradt vázlatos méltatásunk végére, ez pedig az Ottó Klemperer magyarországi működésének dokumentumait bemutató sorozat első darabja, amelyen a nagy karmester Bach Magnificatját és V. Brandenburgi versenyét vezényli. Az 1948-50-ből szár­mazó élő felvételeket tartalmazó archív lemez technikai minősége igen fogyatékos, de aki er­ről elfeledkezik – amiben segít a nagyszerű zene –, annak rendkívüli élményben lehet része Klemperer puritán, de szuggesztív dirigálását hallgatva.

Összegezve: az idei hanglemezhetek sok szép, érdekes összeállítással örvendeztették meg a hanglemezgyűjtőket, s kulturális életünk megkülönböztetett eseményévé váltak. Egy meg­jegyzés azonban ide kívánkozik. Úgy véljük, a zenei műfajok demokratizálódása érde­kében célszerű volna a megjelent lemezek műfaji határait kitágítani, s az ünnepi kínálatba bevenni a hazai dzsessz és popzene éves termésének reprezentáns darabjait is. Ezzel a jelenlegi kissé arisztokratikus koncepció a szélesebb tömegek felé is nyithatna, s éppen a hanglemezhetek kampányjellege miatt a könnyűzenei kiadványok révén olyanok figyelmét irányíthatná a kínálat más, „komolyabb" részeire is, akik maguktól még nem veszik észre a kirakatnak ezt a részét.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)